Csillagok

Épp Magyarországon nyaralunk és már megint kidobott az ágy reggel ötkor. Ez mindig így van, ha sok minden kavarog a fejemben. Már az indulásunk is lélegzetelállító volt, ahogy szokott. Öreg kis Toyotánk, amelyik egyébként korát meghazudtolva úgy jár, mint egy óra és mindig lehet rá számítani, a tervezett indulásunk elötti napon délután egy órakor egyszerüen megállt az autópályán hazafelé jövet Kumlából. Akkor egy katasztrófának tünt, de így utólag látom, mennyi áldás volt benne. Már épp beértünk Örebroba amikor ez történt. Az autómentövel való szerzödésünk szerint a legközelebbi szervízbe kellett, hogy elvigyék és én nagyon örültem, hogy ez pont a Toyota szervízünk volt. Értünk Vedel jött el, az unokája mellöl ugrasztottuk ki. Érdekes látvány lehettünk, amint kicuccoltunk az autópálya leállósávjára az elakadást jelzö háromszög és az autó közé az éppen kölcsönkért sátorral, kempingszékkel és két nagy csomag WC-papírral, ami egy korábbi bevásárlásból maradt ott. A generátor halt meg. Ha

Talán hozzájárult, hogy korábban keltem fel ma is, mint bárki más és elkezdtem válaszolni a püspök levelére, amit nekem írt a múlt héten. Miután másfél órát írtam beláttam, hogy ha ezt most azonnal, átolvasás nélkül nem küldöm el neki, akkor nem küldöm el soha. Átolvastam. Utána letettem az elküldéséröl. Attila csak mosolyog az ilyen elküldetlen leveleimen, azt mondogatja, hogy ezeket össze kellene füznöm egy könyvvé, mert már millió van belölük. Igen, mert amikor belelendülök, akkor elkezdek olyanokat is írni, amiröl úgy érzem, hogy sokkal több, mint amit bárkinek tudnia kellene rólam, vagy több, mint amit meg tudna igazán érteni. De az ilyen levelek mégsem hiábavalóak, mert gyógyítják a lelkemet. Egy ilyen reggel után és ezen a borongós napon, amikor is szürke felhök egymást üzve váltakoznak az égen érzem, hogyan tölti ki a lelkemet a megnyugvás és a béke. Ha ma az elmúlás eljönne értem, megbékélve mennék vele. Ugyanakkor van bennem egy óriási hála és derü is. Elmennék vele, bár bo

Azt gondoltam, kicsit köporozhatnám a mellemet. Ahelyett, hogy pezsgöt nyitnék minden apró siker után, inkább írok egy bejegyzést. Társadalomismeret és angol hiányzik nekem ahhoz, hogy föiskolára menjek. Augusztus végén mindkettöbe belevágtam. Az angoltanár már kiszórt a 4-es szintröl, azt mondta, kapok jegyet és menjek tovább, de az 5-ös tanfolyam csak januárban indul. Ahhoz, hogy felvételizhessek, a 6-ost is el kell végeznem, szóval az minimum még egy év felkészülési idö estin. Próbálok nem ideges lenni, ha erre gondolok. Mint egy versenyló, aki már futna, de folyton visszafogják. Társadalomismeretböl tegnap volt egy személyes megbeszélésem a tanárral. Megmutatta az eddigi értékeléseimet és azt mondta, hogy nekem nem tud új célokat felállítani, mert eddig mindenre a legjobb jegyet kaptam. Csak azt tudja megígérni, hogyha valamiböl ez alatt teljesítenék, szólni fog és lehetöséget ad javításra, mert mint mondta "igazságtalan lenne, ha nem A értékelést" kapnék. Ti, akik

Lényegében, amióta itt, Svédországban, dolgozni kezdtem, gondolkodtam a továbbtanuláson. Folyton az iskolák, föiskolák oldalait bújtam, a finanszírozást számolgattam és végül szomorúan sóhajtottam. Minden alkalommal megfogadtam, hogy többet nem megyek fel semmilyen tanulással kapcsolatos oldalra, mert miért szomorítsam el magam, ha egyszerüen nem tudok továbbtanulni és kész; de egy hét, vagy egy hónap múlva már megint azon kaptam magam, hogy a gép elött álmodozom. Családunk különbözö nehézségei azt sugallták, hogy nincs itt az idö Anya továbbtanulásának. És néha azt is - ahogyan az idö telt - hogy az én hajóm már lehet, hogy végleg elment. Próbáltam hát örömet találni a munkámban. Minden müszak elött imádkoztam, hálát adtam azért, hogy van munkám és azért, hogy jól tudjam ellátni,  igyekeztem javítani a személyes hozzáállásomon, egészségügyi beavatkozásokat néztem a youtube-on tanulásként,  tényleg igyekeztem, mégsem tudtam eljutni ugyanarra az érzésre, mint amit akkor éreztem

Nem olvasok híreket napi szinten, nem is bírnék. Tudom, nem jó struccpolitikát folytatni, mert akkor hogyan fogom megtudni, ha beütött a zombi-apokalipszis például? A múltkor olyan módon ment el az áram a városrészünkön, hogy semmi nem müködött. Kiment a telefon, de még a mobilnet is. Semmi információ arról, mi történt és hogy meddig fog tartani, ami történt. Szerencsére még legalább két óráig számíthattunk rá, hogy világos lesz. (Ami itt nagy szám ilyenkor novemberben...) Elkezdtem leltározni magamban, hogy mi az, amit érint az áram kimaradása és lelkileg felkészültem rá, hogy esetleg mindannyian egy szobában alszunk majd. Úgy át lehetne vészelni az éjszakát, még csak néhány mínusz fok van odakint. Az iraki szomszéd aggódva küldte át hozzánk a nagyfiát kérdezösködni, mert ök még inkább el voltak zárva az információ lehetöségétöl, mint mi. Miközben az agyamon átfutott egy kósza gondolat arról, hogy vajon mennyi idö telik el átlagosan, amíg a fosztogatás megkezdödik (a sok apok

Néhány héttel ezelött öszi szünet volt az iskolában. Keve hazahozott magával egy könyvet, amiböl minden nap olvasnia kellett. Eleinte nem is volt semmi gond; a könyv egy gyermekkönyv sorozat ötödik része. A kezdeti részekben a föszereplö kisfiú még csak harmadikos, ebben pedig már negyedikes és a fö bonyodalom, hogy születik egy kistesó. A célközönség könnyen behatárolható: harmadikos-negyedikes gyerekek. A nyelvezete vicces és korszerü, ha öszinte akarok lenni, szeretem a svéd gyerekkönyveket. Minden a kisfiú szemszögéböl van elmesélve. Az egyik fejezetben épp azon dühöng, hogy a búvóhelyét a házban át kellett engednie a bátyjának, egy féltestvérének, aki váratlanul hazaköltözött az anyjához. Azt bizonyítandó, hogy a bátyja nem olyan jó fej, mint ahogy Anya hiszi, elmeséli, hogy a múltkor az egyik barátjával kutakodtak a szobájában és az ágy alatt egy halom pornóújságra leltek. Annyira gusztustalan képek voltak benne, hogy a barátja el is hányta magát késöbb, mert ö nézegette

Már az elején is terveztem egy bejegyzést a svéd iskoláról, de bevallom tíz év elteltével sem értem még pontosan a felépítését. Örömmel veszek minden hozzászólást - úgy is mint pedagógus Svédországban (csak a FB-os ismeröseim között is vannak jó néhányan magyarok a svéd oktatásban) és úgy is, mint diákok, vagy szülök. Amikor elöször idecsöppentünk és a gyermekeinket iskolába irattuk, elöször egy elökészítö osztályba kerültek. Azon a helyen nem volt más bevándorló rajtunk kívül, így három gyermekünkre jutott egy tanár, aki gözerövel igyekezett svédül tanítani öket. Egy-két hónap után aztán be-beülhettek az osztályukba órára, de még mindig sok idöt töltöttek a saját tanárukkal külön. Azt hiszem, akkor ismertük meg Melindát is, aki nyelvileg segítette öket az órákon és évekig volt az anyanyelvi tanáruk. Ezt a tényt itt rögtön meg is jegyezhetjük, hogy ebben az országban minden más anyanyelvü diáknak joga van az anyanyelvi oktatáshoz hetente egy alkalommal. Az egyetlen feltétel cs