Írni, vagy nem írni. Ez itt a kérdés.
Ez itt a kérdés.
Sokat gondolkodtam ezen, végül úgy döntöttem, hogy életem ezen új szakaszát inkább egy új blogon folytatom. Valójában az olvasóim, nem pedig magam miatt, mert én felvállalok mindent abból amit korábban írtam életemnek azon pontjain.
Szóval mindazok, akik szeretnék, ha megmaradnék számukra, mint egy szelíd, alkalmazkodó, keresztény nagycsaládos nő, aki svédországi viszontagságairól is beszámol(t), azok lapozzanak nyugodtan vissza a naplómban. Akik viszont kíváncsiak arra, hogy mi késztetett pálfordulásra, azok olvassanak tovább... és végül elvezetem majd őket a nyúl üregébe.
Lássuk hát röviden, mik is történtek az elmúlt időszak alatt, ami innen kimaradt. Ezek átvezetőként is szolgálnak életem könyvének második kötetéhez.
2019 végén megszületett az első unokánk Budapesten. Mint újdonsült nagyszülők, Karácsony környékén odarepültünk hát, hogy megnézzük a három hetes kisbabát. Ez volt az utolsó közös utunk, mint így utólag ezt most megállapítom, ámbár akkor ebböl még mit sem sejtettem. És nem csak a Covid okozta későbbi lezárások miatt.
2020 márciusában volt egy betegem, akinek a segítségével végre minden olyasmi összeállt a fejemben, ami addig szanaszét volt.
Egy kilenc gyermekes család édesanyáját hozta be a mentő, mert a férje combon szúrta. A kés felsértett egy artériát, ám szerencsére nem annyira, hogy operálni kellett volna. Akkor éjszaka sok időt töltöttem az anyukával, szereztem neki a szülészetről fejőgépet, mert volt otthon egy három hónapos babája és beszélgettünk. Vagyis inkább meghallgattam, amit mondani akart.
Az egész mondanivalóját össze tudom foglalni egy rövid mondatban: "Nem a férjem hibája: kezelésre van szüksége, nem pedig börtönre."
Megdöbbenve hallgattam a monológját és értetlenül álltam a tény előtt, hogy egy olyan valakit véd, aki nem dolgozik, de legalább rendszeresen bántalmazza a családját és akkor este nagyon közel állt ahhoz is, hogy meggyilkolja őt.
Szerettem volna valamit tudni mondani neki, ám képtelen voltam.
Mert valójában magamat láttam az ágyon feküdni, az én lábamon volt szorítókötés és én próbáltam minden embert meggyőzni arról, hogy a férjem valójában mennyire jó ember, akárhogyan is néznek ki a dolgok.
Ez a nő akaratlanul is egy kegyetlenül valóságos tükröt tartott elém, amit már nem tudtam egy kézlegyintéssel elhessegetni, mint ahogyan azt egészen addig a pontig tettem. Végre leesett a gumitantusz arról, miért vagyok végtelenül boldogtalan, miért menekülök bele bizonyos dolgokba és miért nem halad az életem semerre sem?
Amint a nevén nevezel dolgokat, onnantól látni kezded őket.
És én elkezdtem nevén nevezni a dolgokat.
Ez ahhoz vezetett, hogy novemberre már tudtam, hogy a házasságomat abban a formájában képtelen vagyok folytatni. Decemberben beadtam a válási papírokat és
2021 júniusában végre kimondták a válásunkat. Ugyanebben az évben tavasszal írtam egy jól sikerült főiskolai tesztet, aminek eredményeképpen ősszel felvettek pszichológia szakra. Mind a mai napig képes vagyok elérzékenyülni, ahogyan órára sietve megyek végig az egyetem folyósóin. Közel harminc évi vágyakozás vált végre valósággá.
Az ez után következő dolgokról itt olvashattok tovább.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése