Csillagok

Nem mintha mentegetözni akarnék, de.....fogok. Egy kissrác mellett, aki kitölti minden szabadidőmet, meg persze a család többi tagja is, meg a munkám, a suli, az egyházi elhívásom, meg minden; csoda, hogy van időm egyáltalán élni. Bár az igazi akadály valójában nem az, hogy nincs időm írni, mert ha nagyon akarnék, hát lenne. A helyzet az, hogy érzem, döntenem kell. Ha az Úr egy idegen országba helyezett valamilyen bölcs célból kifolyólag, talán nem kellene úgy felfognom, mint egy nyaralást, mint ahogy mindeddig tettem. A kisfiam magyar családban nő fel, mégis mamának hív anya helyett és ha hintázni akar, akkor azt kántálja: "gunga-gunga". Az ember életébe belopózik az új kultúra, a másik nyelv, akár akarja, akár nem. Merci, aki nem volt hajlandó a kezdetekben idegen nyelven beszélni otthon, svédül küldi nekem az SMS-eket és legtöbbször úgy is beszél otthon a testvéreivel. Elkeztdem egy svéd blogot is vezetni ezzel egy időben és ez most sokkal izgalmasabbnak tűnik. Azt is t

Tegnapelött este ismét a buszon hazafelé. Miután a busz felszed a kórháznál, néhány megállóval késöbb a centrumban megáll velünk egy kicsit és így betekintést szerezhetünk a városközpont péntek esti életébe. Rajtunk kívül, akik mindenféle emberbaráti munkakörökböl igyekszünk hazafelé tíz óra körül, csak fiatalok vannak odakint. Szórakozást keresve, kicsípve és kicsit becsípve bandákban jönnek-mennek, néhányan a buszunkra is felszállnak. Egyszercsak megakad a tekintetem egy kolduson. Itt ez nem mindennapi látvány, az utóbbi idöben jelentek csak meg, az itteni szem nincs hozzájuk szokva. Ahogy nézem az öregembert, hogyan ül néhány kötegbe rakott újságpapíron, mellette a szatyrai, amik mind a gardróbját, mind pedig az éléskamráját hivatottak magukban foglalni, arra gondolok, hogy rögtön felismertem, hogy hajléktalan koldussal van dolgom. Mint ahogyan mi növérek a világ majd minden táján körülbelül ugyanazt tanuljuk, hogy növérek lehessünk, és ugyanígy a takarítónök, meg a kéményseprök, m

Ha holnaptól az olajfúró tornyok kiszáradnak és a finomítók bezárnak, az örebroi buszok továbbra is menetrendszerüen járni fognak. Október 1-töl a gépjármüpark felét lecserélték biogáz buszokra, ami azt jelenti, hogy a városi buszjáratok mindegyike a megszokott világoskékröl lilára váltott. Miközben valamelyik nap a buszmegállóban vártam az új buszra, azon gondolkoztam, micsoda történelmi pillanat részese vagyok. Nem olyan történelmi, amelyik bekerül majd az iskolás törikönyvekbe is, de mégis. Az örebroi buszok kékböl lilába váltottak és én éppen ott éltem, amikor ez történt. Erröl eszembe jutott az otthoni Szabadság híd amelyik akkor váltott galambszürkéböl zöldbe, amikor én éppen ott éltem. Persze meg nem tudnám mondani, hogy pontosan mikor is történt mindez, de emlékeim vannak róla és különösen azért emlékszem, mert imádtam azt a szürkét és nekem a lelkem mélyén az a híd még mindig ugyanolyan. Az a helyzet a külföldön éléssel, hogy igazán sehol sem vagy otthon. Érezheted magad ott

Hát vége. Hivatalosan is megszűnt létezni a honlapom, ami csaknem négy éve nyújtott menedéket nekem és talán néhány más embernek is, aki szerette. És most itt van helyette ez, amit olvasol, jóval szegényesebb, de legalább nem kerül most semmibe. (Ne felejtsd el megetetni a virtuális halaimat a bal oldalon :) Aki csak most kapcsolódik bele az életünkbe, annak el kell hogy mondjam, hogy négy évvel ezelőtt vettük a vándorbotot meg a tarisznyát egy kis hamubasült pogácsával és kiköltöztünk Svédországba. Ha azt hiszed, hogy voltak itt rokonaink, vagy ismerőseink, hát tévedsz. Egy magyar doktornőt ismertünk itt, Marcsit, aki egy évvel korábban jött ki nálunk, és mivel borzasztó pozitív az életszemlélete, ódákat regélt arról, milyen jó itt. (Igazság szerint, amióta látta, hogy mégsem ment nekünk minden olyan flottul, azóta nem lelkesít senkit.) Tény, hogy tárt karokkal nem várnak, ha jössz, de ha van egy olyan támogatód, aki minden földi dolog felett áll, akkor ne aggódj: minden megoldódik.

Négy év után úgy döntöttem, hogy ingyenes tárhelyen fogom folytatni a mesterkedéseimet. Így csillagjaimat megint költöztetni kényszerültem. Mint ahogy azt megszokhattátok, most is a munkahelyemen ülök. Megpróbálok néhány percet lecsípni a szünetemböl, még ez is könnyebben megy, mint otthon a gép elé kerülni. De most sokáig nem maradok, hétvégenként nincs túl sok személyzet, és nem akarok kitolni Henrikkel sem, aki egyedül van a 89 éves haldoklónkkal. Illetve...izé...a bácsi maga nem haldokolna, söt épp az a baja, hogy túl jól van, de meg akar halni. Elég fárasztó ezt hallgatni egész nap, hogy: "Segítsetek! Elfáradtam. Meg akarok pihenni..." Mondtam neki, hogy ezt az ügyet Istennel kell megbeszélnie, nem velünk, mi ebben nem segíthetünk. Pedig a helyzet nem is olyan veszélyes. A korához és ahhoz képest, hogy kb 3 hete összetörte a bordáit egy esés következtében, aztán kapott egy jó kis tüdögyulladást, meg vérmérgezést nálunk, majd kicsattan. Csak nincs kedve élni. Van ez így,