Fel a fejjel

Hát vége. Hivatalosan is megszűnt létezni a honlapom, ami csaknem négy éve nyújtott menedéket nekem és talán néhány más embernek is, aki szerette. És most itt van helyette ez, amit olvasol, jóval szegényesebb, de legalább nem kerül most semmibe. (Ne felejtsd el megetetni a virtuális halaimat a bal oldalon :) Aki csak most kapcsolódik bele az életünkbe, annak el kell hogy mondjam, hogy négy évvel ezelőtt vettük a vándorbotot meg a tarisznyát egy kis hamubasült pogácsával és kiköltöztünk Svédországba. Ha azt hiszed, hogy voltak itt rokonaink, vagy ismerőseink, hát tévedsz. Egy magyar doktornőt ismertünk itt, Marcsit, aki egy évvel korábban jött ki nálunk, és mivel borzasztó pozitív az életszemlélete, ódákat regélt arról, milyen jó itt. (Igazság szerint, amióta látta, hogy mégsem ment nekünk minden olyan flottul, azóta nem lelkesít senkit.) Tény, hogy tárt karokkal nem várnak, ha jössz, de ha van egy olyan támogatód, aki minden földi dolog felett áll, akkor ne aggódj: minden megoldódik. Ismeritek a mondást: majd csak lesz valahogy, mert még sosem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna. Na!! Pontosan ebben kell vakon hinni és -tadáám! - úgy is lesz. Az utolsó pillanatban minden összeáll. Azért az utolsóban, hogy a hited rendesen próbára legyen téve. Attila, a férjem reumás nyolc éves kora óta. 19 évesen házasodtunk össze és bár tudtam, hogy beteg, nem voltam teljesen felkészülve arra, hogy ez mit is jelent 5-10, vagy akár 20 év távlatában. Akkor és ott egészségesnek tűnt és bár sokan próbáltak lebeszélni róla (amiért tökéletesen megharagudtam), úgy véltem, hogy mindenkinek jár egy ember, aki szereti és egy család, aki emlékszik rá akkor, amikor ő már nem lesz. Az életünket felépítettük arra, hogy én gyerekeket szülök, ő pedig dolgozik ránk, de még 27 éves sem volt, amikor annyira lerobbant, hogy tolókocsiba kényszerült. Addigra már annyira belehúztunk, hogy volt három gyermekünk és egy éppen úton efelé a csodálatos világ felé. Hirtelen mindent át kellett szervezni. Még jogosítványom sem volt, hogy a kis pestmegyei városban, ahol laktunk a gyerekeket a külterületről a városközpontba iskolába és óvodába hordjam. Úgy vizsgáztam, hogy "gyerek Nr4" a kormányt rugdosta a hasamon keresztül. Szóval amikor 2005-ben beuntuk a magyar valóságot, eladtuk a házat a fejünk fölül és nekiindultunk. Négy gyerekkel, tolókocsival, meg egy nem túl fiatal Chrysler Grand Voyager-rel. Annyi mindent vittünk magunkkal, amennyi néhány kartondobozba belefért. És persze a hitünket, amit nem tudtunk dobozba gyömöszkölni, mert nem fért sehogyan sem bele, bár mi ezt nem nagyon bántuk. Közben szüleink, rokonaink és barátaink a kezeiket tördelték, sírtak és minden furfangot bevetve marasztalni próbáltak, mindhiába. A négy gyerek 12, 10, 8 és 6 éves volt akkor, mi pedig 33. Ez hát az alapszituáció, de ez alkalommal nem mesélem el mi minden történt velünk azóta. Attila most itthon van az ötödik gyermekünkkel, aki másfél évvel ezelőtt született, én pedig serényen dolgozni járok. Egy szív-tüdő intenzíven vagyok segédápoló, ami a segédápolóság netovábbja, így láthatjátok, hogy mennyi áldást tartogat az élet azoknak, akiknek van hitük. Kicsiny szabadidőmben pedig egy internetes áruházat próbálok tető alá hozni, ahol is főként gyermekcipőket szeretnék forgalmazni, ezzel is kiegészítve a család nem túl bőséges bevételét. A munka nem túl nagy intenzitással halad, főleg mert a kezdeti befektetési összegeknek lényegében híján vagyunk. De, fel a fejjel. Úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna...