Nem olvasok híreket napi szinten, nem is bírnék. Tudom, nem jó struccpolitikát folytatni, mert akkor hogyan fogom megtudni, ha beütött a zombi-apokalipszis például?
A múltkor olyan módon ment el az áram a városrészünkön, hogy semmi nem müködött. Kiment a telefon, de még a mobilnet is. Semmi információ arról, mi történt és hogy meddig fog tartani, ami történt. Szerencsére még legalább két óráig számíthattunk rá, hogy világos lesz. (Ami itt nagy szám ilyenkor novemberben...) Elkezdtem leltározni magamban, hogy mi az, amit érint az áram kimaradása és lelkileg felkészültem rá, hogy esetleg mindannyian egy szobában alszunk majd. Úgy át lehetne vészelni az éjszakát, még csak néhány mínusz fok van odakint.
Az iraki szomszéd aggódva küldte át hozzánk a nagyfiát kérdezösködni, mert ök még inkább el voltak zárva az információ lehetöségétöl, mint mi. Miközben az agyamon átfutott egy kósza gondolat arról, hogy vajon mennyi idö telik el átlagosan, amíg a fosztogatás megkezdödik (a sok apokaliptikus sorozat az agyamra ment), Attila elökapart egy elemmel müködö zsebrádiót és azt mondta:
- Most kiderül, hogy az oroszok lötték-e ki a kommunikációt és az áramot, vagy sem? (Magyarázatként csak annyit, hogy a svédek vele született tulajdonsága az oroszoktól való rettegés.)
Nagy nehezen befogtunk egy rádióadót, ahol bemondták, hogy tudnak a hibáról és dolgoznak a kijavításán.
Nem lesz fosztogatás, gondoltam - valljuk be - kicsit csalódottan, mert valamilyen számomra is ismeretlen okból imádom a szélsöséges- és vészhelyzeteket megoldani. Mint késöbb megtudtuk, a pénztárak is lefagytak a boltokban, mindenkinek ott kellett hagynia az árut és hazamenni.
Tudom, korábban egyikötökkel-másikótokkal beszélgettem a közbiztonságról itt, de a vége mindig az lett, hogy ne magyarázzak, biztosan sokkal jobb nekem itt ettöl függetlenül. Rendben. Sokkal jobb itt nekem. Nem vitatkozok. Nem tudhatom, milyen máshol. Nem tudhatom, milyen másnak. Nem vagyok valaki más és nem élek valahol máshol sem.
Mint mondtam, nem olvasok gyakran híreket, mert azok tele vannak szörnyüségekkel és nem akarom, hogy a fejem tele legyen velük. Emiatt sokként ért, amikor múlt szombat reggel az éjszakás müszakból hazajövet a parkolónkban három totálkárra kiégett autó fogadott. A szomszédaim autói. Ott, ahol én szoktam állni. Álmosan a müszak után, hirtelen azt hittem, rossz helyen fordultam be. Oké, gondoltam, tegnap este, amikor elmentem még minden rendben volt. Rossz ómennek érzödött melléjük parkolni.
Észrevettétek már, hogy nemcsak a rongálás maga, hanem a szándék is valahogy ott marad azon a helyen, ahol valami rossz történt? Ezért nem tudnék bünügyi helyszínelö lenni, pedig nap, mint nap látok "kibelezett" betegeket, csak azok körül a segíteni akarás szándékának érzése lebeg, nem a gonoszságé és pusztításé.
Azon a hajnalon kilenc autót gyújtottak fel a környékünkön és néhányat megrongáltak. Kis keresgélés után egy másik parkolóban parkoltam, de el kellett fogadjam, hogy abban is volt két kiégett autó.
Na jó, a múltkor nem volt zombi-apokalipszis, pedig milyen izgi lett volna. Hát itt van akkor ez inkább: igazi élö emberek grandiózus cselekedetei.
Ez valahogy nem tetszett annyira. Akkor már inkább a zombik, mert az AMC-nek hála, azokat már simán tudnánk kezelni. De a homo sapiens? Nos, az már bonyolultabb kérdés és sem a pszichiáterek, sem a politikusok nem közelítenek még a megoldáshoz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése