Vanitatum vanitas
Gina ma reggel csirkés dumplingokat* akart csinálni, ezért elmentünk a közeli hipermarketbe bevásárolni hozzá.
Amikor odaértünk eszméltünk rá, hogy kedd van, mármint nyugdíjas kedd, ilyenkor az 5 % árkedvezmény kedvéért idösek lepik el a boltot. El is vannak kényeztetve, mert öket bezzeg kávéval, meg keksszel, fánkokkal és néha tortával is kínálják teljesen ingyen. Mondjuk ha épp ott vagyunk nekünk is jut belöle. Azért olykor elgondolkodom rajta, hogy vajon van-e valamilyen titkos laborban végzett marketinges kutatás arra vonatkozólag, hogy ha 65 év felettiek szénhidrát anyagcseréjét megbabráljuk akkor többet költenek. Esküdni mernék, hogy van ilyen.
A nap hátránya csak az szokott lenni, hogy sok nyugdíjas van és a kedd számukra a hét fénypontja, amikor is a paradicsompürék és csomagolt hátszegek között folyton régi ismerösökbe és munkatársakba boltanak, akiket aztán jól ki kell kérdezni mindarról, amit az elmúlt húsz évben egymás életéböl elmulasztottak. Ez aztán nemcsak a kisebb szociális körrel megáldott öregeknek okoz fennakadást, hanem mindenki másnak is, aki ilyenkor arra téved.
Gina még valamit el akart intézni, mielött beléptünk a boltba és én a bejárattal szemben foglaltam helyet egy padon, hogy megvárjam. Az alatt a néhány perc alatt sok minden lejátszódott bennem és amire Gina visszajött, addigra egy sírásra görbülö szájú anya fogadta. De mi is történt?
Amikor egyedül maradtam, elkezdtem nézni a jövö-menö embereket.
Egy magas, sovány, legalább nyolcvan éves néni ment el elöttem, piros lenvászon tunikát és fekete leggings-et hordott, fekete hosszú kardigánnal és kényelmes keresztpántos börcipövel, igazi dizájner darab. A visszerei átnyomták magukat vékony börén, de az öltözete makulátlan és trendi volt. Hátán kis méretü fekete hátizsák.
Aztán láttam - szó szerint - csörtetö nénikék és bácsikák csoportjait, akik vasakarattal céltudatosan tolták maguk elött a bevásárlókocsit. Néhányan a rollátorukat tolták, de legalább annyira céltudatosan. Voltak, akik szépen felöltöztek erre az alkalomra, voltak akiknek a tréninruha is böven megfelelt. Néhányuk látszólag is beteg volt, de ez sem akadályozta meg öket abban, hogy a sorokba rendezett és gúlákba rakott áruk színes kavalkádjában pillanatok alatt elmerüljenek.
Oldalt láttam azt a néhány fiatalt, aki a lottó- és postai pultnál kedvesen beszélt az emberekkel és engem elfogott az undor. Nem maguk az emberek miatt, hanem amiatt, amivé mi emberek tettük a világot, az életünket. A rendszer amit kitaláltunk, hogy hatalmas üzletláncokban kelljen készen beszereznünk az élelmiszereinket, a trükkök, amikkel rávesznek minket arra, hogy megvegyük, amire nincs is szükségünk és akár azt is, ami árt nekünk. A ruhaipar, a cipöipar, a fodrász, a körmös és mindaz a sok eljesen hiábavaló dolog, ami után az ember folyton vágyakozik, holott nincs is igazán szüksége rá és nem teszi boldoggá sem. Az hogy meg lettünk tanítva arra, hogy a pillanatnyi örömért bármit megadjunk.
Az idös embereknek ez a fajta átszellemült rajzása emlékeztetett arra, hogy valójában mennyire megvetem ezeket a világi rendszereket, amelyeket a kapzsiság kényszerített ránk. És a legrosszabb, hogy az én életem is ezekbe a rendszerekbe van terelve, hogy dolgozzak és a kollektív szerzödés állapítsa meg mennyit ér a rabszolgamunkám, amely összegért utána sorban állnak az állam, a bankok, a szolgáltatók, a boltok, hogy közöttük arányosan elosztva szabaduljak meg töle.
Az zavart, hogy ebben a felajzott nyüzsgésben elfelejtettünk emberek lenni és akár tudatában vagyunk neki, akár nem egy rendszer kiszolgálói vagyunk csak, ennyit érünk, miközben mindenki stresszes, szorong és depressziós, de hogy nem boldog, az biztos.
Amikor idáig értem a gondolatban, jött vissza Gina és rögtön levette rólam, hogy valami megváltozott.
Késöbb, amikor Attilának elmeséltem mindezt, ö csak azt mondta, hogy az ilyen gondolatok visznek el valakit az öngyilkossághoz, mire én azt mondtam, hogy ez nem egy kedd reggeli megvilágosodás volt, hanem olyasmi, amit már tizenévesen átláttam, de ennek ellenére még mindig itt vagyok, még ha sokszor nehezemre is esik.
Amikor odaértünk eszméltünk rá, hogy kedd van, mármint nyugdíjas kedd, ilyenkor az 5 % árkedvezmény kedvéért idösek lepik el a boltot. El is vannak kényeztetve, mert öket bezzeg kávéval, meg keksszel, fánkokkal és néha tortával is kínálják teljesen ingyen. Mondjuk ha épp ott vagyunk nekünk is jut belöle. Azért olykor elgondolkodom rajta, hogy vajon van-e valamilyen titkos laborban végzett marketinges kutatás arra vonatkozólag, hogy ha 65 év felettiek szénhidrát anyagcseréjét megbabráljuk akkor többet költenek. Esküdni mernék, hogy van ilyen.
A nap hátránya csak az szokott lenni, hogy sok nyugdíjas van és a kedd számukra a hét fénypontja, amikor is a paradicsompürék és csomagolt hátszegek között folyton régi ismerösökbe és munkatársakba boltanak, akiket aztán jól ki kell kérdezni mindarról, amit az elmúlt húsz évben egymás életéböl elmulasztottak. Ez aztán nemcsak a kisebb szociális körrel megáldott öregeknek okoz fennakadást, hanem mindenki másnak is, aki ilyenkor arra téved.
Gina még valamit el akart intézni, mielött beléptünk a boltba és én a bejárattal szemben foglaltam helyet egy padon, hogy megvárjam. Az alatt a néhány perc alatt sok minden lejátszódott bennem és amire Gina visszajött, addigra egy sírásra görbülö szájú anya fogadta. De mi is történt?
Amikor egyedül maradtam, elkezdtem nézni a jövö-menö embereket.
Egy magas, sovány, legalább nyolcvan éves néni ment el elöttem, piros lenvászon tunikát és fekete leggings-et hordott, fekete hosszú kardigánnal és kényelmes keresztpántos börcipövel, igazi dizájner darab. A visszerei átnyomták magukat vékony börén, de az öltözete makulátlan és trendi volt. Hátán kis méretü fekete hátizsák.
Aztán láttam - szó szerint - csörtetö nénikék és bácsikák csoportjait, akik vasakarattal céltudatosan tolták maguk elött a bevásárlókocsit. Néhányan a rollátorukat tolták, de legalább annyira céltudatosan. Voltak, akik szépen felöltöztek erre az alkalomra, voltak akiknek a tréninruha is böven megfelelt. Néhányuk látszólag is beteg volt, de ez sem akadályozta meg öket abban, hogy a sorokba rendezett és gúlákba rakott áruk színes kavalkádjában pillanatok alatt elmerüljenek.
Oldalt láttam azt a néhány fiatalt, aki a lottó- és postai pultnál kedvesen beszélt az emberekkel és engem elfogott az undor. Nem maguk az emberek miatt, hanem amiatt, amivé mi emberek tettük a világot, az életünket. A rendszer amit kitaláltunk, hogy hatalmas üzletláncokban kelljen készen beszereznünk az élelmiszereinket, a trükkök, amikkel rávesznek minket arra, hogy megvegyük, amire nincs is szükségünk és akár azt is, ami árt nekünk. A ruhaipar, a cipöipar, a fodrász, a körmös és mindaz a sok eljesen hiábavaló dolog, ami után az ember folyton vágyakozik, holott nincs is igazán szüksége rá és nem teszi boldoggá sem. Az hogy meg lettünk tanítva arra, hogy a pillanatnyi örömért bármit megadjunk.
Az idös embereknek ez a fajta átszellemült rajzása emlékeztetett arra, hogy valójában mennyire megvetem ezeket a világi rendszereket, amelyeket a kapzsiság kényszerített ránk. És a legrosszabb, hogy az én életem is ezekbe a rendszerekbe van terelve, hogy dolgozzak és a kollektív szerzödés állapítsa meg mennyit ér a rabszolgamunkám, amely összegért utána sorban állnak az állam, a bankok, a szolgáltatók, a boltok, hogy közöttük arányosan elosztva szabaduljak meg töle.
Az zavart, hogy ebben a felajzott nyüzsgésben elfelejtettünk emberek lenni és akár tudatában vagyunk neki, akár nem egy rendszer kiszolgálói vagyunk csak, ennyit érünk, miközben mindenki stresszes, szorong és depressziós, de hogy nem boldog, az biztos.
Amikor idáig értem a gondolatban, jött vissza Gina és rögtön levette rólam, hogy valami megváltozott.
Késöbb, amikor Attilának elmeséltem mindezt, ö csak azt mondta, hogy az ilyen gondolatok visznek el valakit az öngyilkossághoz, mire én azt mondtam, hogy ez nem egy kedd reggeli megvilágosodás volt, hanem olyasmi, amit már tizenévesen átláttam, de ennek ellenére még mindig itt vagyok, még ha sokszor nehezemre is esik.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése