Az eke szarva

Nem mintha mentegetözni akarnék, de.....fogok. Egy kissrác mellett, aki kitölti minden szabadidőmet, meg persze a család többi tagja is, meg a munkám, a suli, az egyházi elhívásom, meg minden; csoda, hogy van időm egyáltalán élni. Bár az igazi akadály valójában nem az, hogy nincs időm írni, mert ha nagyon akarnék, hát lenne. A helyzet az, hogy érzem, döntenem kell. Ha az Úr egy idegen országba helyezett valamilyen bölcs célból kifolyólag, talán nem kellene úgy felfognom, mint egy nyaralást, mint ahogy mindeddig tettem. A kisfiam magyar családban nő fel, mégis mamának hív anya helyett és ha hintázni akar, akkor azt kántálja: "gunga-gunga". Az ember életébe belopózik az új kultúra, a másik nyelv, akár akarja, akár nem. Merci, aki nem volt hajlandó a kezdetekben idegen nyelven beszélni otthon, svédül küldi nekem az SMS-eket és legtöbbször úgy is beszél otthon a testvéreivel. Elkeztdem egy svéd blogot is vezetni ezzel egy időben és ez most sokkal izgalmasabbnak tűnik. Azt is tudom, miért. Mert az a jövő felé tekint, míg a magyar szomorkodik és vágyódik mindaz után, amit magam mögött kellett hagynom. Az életem ezen pontján viszont éppen ez az, ami gátol engem a továbbfejlődésben. Íme a példa a szentírásokból, Lukács 9. fejezetéből: "Monda pedig (Jézus) másnak: Kövess engem. Az pedig monda: Uram, engedd meg nékem, hogy előbb elmenjek és eltemessem az én atyámat. Monda pedig néki Jézus: Hadd temessék el a halottak az ő halottaikat: te pedig elmenvén, hirdesd az Isten országát. Monda pedig más is: Követlek téged Uram; de előbb engedd meg nékem, hogy búcsút vegyek azoktól, a kik az én házamban vannak. És monda néki Jézus: Valaki az eke szarvára veti kezét, és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára." Az ember már csak ilyen: ragaszkodik azokhoz a dolgokhoz, amiket már ismer, mert az ismert dolgok biztonságot adnak neki. Mindig ijesztőbb egy ismeretlen ösvényen elindulni, különösen ha az az ösvény néhány méter után a ködbe vész. De éppen ezzel a biztonságkereséssel zárja ki az ember az életéből a csodákat, és a fejlődés lehetőségét a minimálisra korlátozza.

Vasárnap reggel dolgozni voltam. Reggel a kollégáim azzal fogadtak, hogy meghalt a néni az egyes ágyon. Nem volt túl fényesen előző nap sem, de nem gondoltuk, hogy ilyen gyorsan megy. Két nappal korábban lett rosszul a fodrásznál, igen rosszul. A vizsgálatok hamar megállapították, hogy aorta aneurizmája (tágulat) van, mi több egy egész nagy darabon az érfalban egy vérömlenyt is láttak a mellkasi CT-n. A kis dél-koreai doktornőnk az azonnali műtét mellett döntött, gondolom attól tartva, hogy az érfal nem bírja sokáig és ha elreped, akkor az elég gyorsan rövidre zárja a kérdést. Megműtötték. Azt túlélte,de a máj-, vese- és vérgáz értékein hamarosan láttuk, hogy ez az állapot sokáig nem tartható. A férje és a fia bent voltak nála, az orvossal is beszéltek. Hajnalban, amikor a néni állapota rosszabbodott a kollégáim felhívták a férjet, nem akar-e bejönni a kórházba, de azt mondta, bárhogyan is alakulna a dolog, nem akarja, hogy reggel előtt felhívják. Miközben a néni testét mostuk reggel, az jutott eszembe, amit Attila mondott, hogy minden nap jó a halálra. Aztán a férjre gondoltam, aki talán érzéketlennek tűnt a kívánságával, de valójában csak nem volt felkészülve erre a váratlan eseménysorozatra és arra, hogy szembesüljön a felesége elvesztésével és hogy az ő szemszögéből talán mégsem volt jó nap ez a halálra. Meg Attilára is gondoltam, mint ilyenkor mindig. Hogy mégiscsak neki kell először elmennie és nekem kell a végén egyedül maradnom, hogy megkímélhessem a hasonló élményektől,mert egy férfi sokkal nehezebben viseli az ilyesmit. Aztán arra is gondoltam, vajon engem kik fognak mosdatni és vajon fogja-e majd valaki a kezem a nagy pillanat előtt, vagy inkább mindenki hazamegy majd aludni? Ahogyan a gyermekeid születését sem tudod másra átpasszolni, a halálodat sem; ez olyasmi, amivel neked magadnak kell megbirkóznod. És végül arra gondoltam, hogy vajon a néni elfogadta-e mindazt a fejlődési lehetőséget, amit az élet nyújtott neki? Mert a halálban csak ez az egyetlen dolog a szomorú, ha valaki elfecsérelte az időt, amit kapott. Ha úgy tette az eke szarvára a kezét, hogy közben minduntalan hátratekintgetett.