Vissza a suliba

Lényegében, amióta itt, Svédországban, dolgozni kezdtem, gondolkodtam a továbbtanuláson. Folyton az iskolák, föiskolák oldalait bújtam, a finanszírozást számolgattam és végül szomorúan sóhajtottam. Minden alkalommal megfogadtam, hogy többet nem megyek fel semmilyen tanulással kapcsolatos oldalra, mert miért szomorítsam el magam, ha egyszerüen nem tudok továbbtanulni és kész; de egy hét, vagy egy hónap múlva már megint azon kaptam magam, hogy a gép elött álmodozom.

Családunk különbözö nehézségei azt sugallták, hogy nincs itt az idö Anya továbbtanulásának. És néha azt is - ahogyan az idö telt - hogy az én hajóm már lehet, hogy végleg elment.

Próbáltam hát örömet találni a munkámban. Minden müszak elött imádkoztam, hálát adtam azért, hogy van munkám és azért, hogy jól tudjam ellátni,  igyekeztem javítani a személyes hozzáállásomon, egészségügyi beavatkozásokat néztem a youtube-on tanulásként,  tényleg igyekeztem, mégsem tudtam eljutni ugyanarra az érzésre, mint amit akkor éreztem, amikor dolgozni kezdtem ott: frissen a suliból, belecsöppenve az egészségügy krémjébe, az intenzívre az életfenntartó gépek, a testnedvek, az elmúlás és a csodák világába. Ráadásul még el kellett sajátítanom egy beszélt nyelvet is alaposabban, mert olyan gyorsan vettem az oda vezetö akadályokat, hogy néhány alapvetö dolog még mindig hiányzott. Nem tudtam például minden szám nevét, vagy nem tudtam, hogyan mondjam a betegnek, hogy hajlítsa be a térdét, vagy oldalazzon az ágy mellett a párna irányába. Rengeteg tanulnivalóm volt, ami nagyon lekötött. Egy egész kis könyvet írtam tele a kollégáimtól ellesett szavakkal és frázisokkal, amikre akkurátusan rákerestem a google translate-en.

Az utóbbi két-három évben azonban már az elviselhetetlenségig fokozódott az unalmam. Amikor dolgozni kezdtem, megfogadtam magamnak, hogy amint azt érzem, hogy csak a fizetés kedvéért járok be, változtatni fogok. Mert ez így becsületes magammal szemben, a betegekkel szemben és a munkaadómmal szemben is. Azon morfondíroztam, hogyha nem is tudok továbbtanulni, talán egy másik osztályon, ahol minden új, újra elragadhatna ez a kezdeti lelkesedés, így hát Karácsony elött végre jelentkeztem egy másik állásra.

Januárban behívtak interjúra és már akkor éreztem, hogy nagy esélyeim vannak, hogy megkapjam ezt az állást. Különösen, amikor a leendö fönököm sorra hivogatni kezdte a referenciáimat, majd végül tárgyalásba kezdett a mostani fönökömmel. Tudtam, hogy amire újra felhívnak, készen kell állnom a válasszal. Jókora nyomás volt rajtam, mert ugyan az új fönök nagyon szimpatikus volt, nem voltam biztos benne, hogy el kellene fogadnom az ajánlatát. Nem értettem, honnan jött ez az érzés. Jobban kötödöm a munkatársaimhoz, mint gondoltam? Mégis félek újnak lenni valahol? Az zavar, hogy a sok életfenntartó gép után, amikhez szoktam, most egy nagy ritkán készített EKG lenne a nap csúcsa?

A megoldás Attilán kereszül érkezett. Egy hétvégén a boltból hazafelé jövet elgondolkodott pár dolgon és egy csomó minden új felismerésre tett szert a saját életével kapcsolatban. Másnap este ezekröl beszélgettünk, amint a gyülekezeti ebédhez szabdaltuk a húst és a zöldségeket. Ugye tudjátok, miröl beszélek? Egy meghitt beszélgetés, ami táptalaja lehet annak, hogy az ember megoldást találhasson egy gyötrö problémára. Amikor csak úgy váratlanul kigyullad az ember fejében az a bizonyos villanykörte. Mi, mormonok, ezt kinyilatkoztatásnak hívjuk és életünk során nagy gyakorlatra teszünk szert benne, de most igyekszem úgy fogalmazni, hogy bárki megérthesse.

Miközben beszélgettünk, folyton az járt az eszemben, mit tegyek? Elfogadjam az állást, ha felkínálják, vagy sem? Ha el is fogadom az állást, de nem tervezem a szívem-lelkem beleadni, nem hozok becsületes döntést. És akkor hirtelen ott volt a megoldás: nekem muszáj továbbtanulnom! Amit segéd-növérként meg lehetett tanulni, megtanultam és ha ez már nem elégít ki, akkor nincs más választásom, mint nekifutni a föiskolának.

Hirtelen magam elött láttam Abraham Maslow szükséglethierarchiáját, ahol a továbbtanulás igénye nem a piramis csúcsán az önmagvalósítás lépcsöjén feszeleg, hanem nagyot csattanva landol a fiziológiai szükségletek között, mindezek legalján. Hirtelen megértettem, hogy nekem a tanulás legalább olyan fontos életemnek ezen pontján, mint a levegö, az élelem, vagy a víz és hogyha nem tudok tanulni, akkor akár vihetik a vizet, meg az ételt, az sem kell.  Eljutottam arra a pontra, hogy az új ismeretek szerzése egyszerüen a túlélésemhez kell. A szellemi túlélésemhez.

Így történt, hogy mikor a fönök több, mint 40 jelentkezöböl végül nekem ajánlotta fel az állást, határozottan nemet mondtam. Csalódottnak hangzott, de öszintén megmondtam, hogy miért és ezt értékelte. Csépai András jutott eszembe, aki mielött ide kiköltöztünk azt mondta, hogy néha az embernek el kell indulnia egy ösvényen ahhoz, hogy rájöjjön, hogy nem az volt a jó ösvény.

Az, hogy rájöttem, hogy a tanulás az alapvetö emberi szükségleteim között foglal helyet sok eröt ad ahhoz, hogy majdnem 46 évesen újrakezdjem az iskolát. Vannak hangok a fejemben, amik azt mondják, hogy már öreg vagyok ehhez, vagy hogy az én agyam már nem fog úgy, mint régen. Ezekben sok igazság van. Én sem vagyok híján a nyavalyáknak és vannak dolgok, amiket folyton újraismételek, mégsem maradnak meg a fejemben. Ilyenkor azt válaszolom ezeknek a hangoknak, hogy azt nem tudom, hogy fog menni, de így, ahogy most vagyok már nem tudok tovább élni és olyankor elcsendesednek. Közben próbálom tágabban felfogni mindazt, ami vár rám. Kire lehetek hatással például? Új embereket fogok megismerni. Mindannyiunk útja annyira összetett, soha nem csak egyedül járunk rajta. Mindig hatással vagyunk másokra. Lehet, hogy a cél valójában nem is az, hogy diplomás növér legyek, hanem valami egészen más.

(Folytatás következik...)