Dicsöséges tegnap este

Azt gondoltam, kicsit köporozhatnám a mellemet. Ahelyett, hogy pezsgöt nyitnék minden apró siker után, inkább írok egy bejegyzést.
Társadalomismeret és angol hiányzik nekem ahhoz, hogy föiskolára menjek. Augusztus végén mindkettöbe belevágtam. Az angoltanár már kiszórt a 4-es szintröl, azt mondta, kapok jegyet és menjek tovább, de az 5-ös tanfolyam csak januárban indul. Ahhoz, hogy felvételizhessek, a 6-ost is el kell végeznem, szóval az minimum még egy év felkészülési idö estin. Próbálok nem ideges lenni, ha erre gondolok. Mint egy versenyló, aki már futna, de folyton visszafogják.

Társadalomismeretböl tegnap volt egy személyes megbeszélésem a tanárral. Megmutatta az eddigi értékeléseimet és azt mondta, hogy nekem nem tud új célokat felállítani, mert eddig mindenre a legjobb jegyet kaptam. Csak azt tudja megígérni, hogyha valamiböl ez alatt teljesítenék, szólni fog és lehetöséget ad javításra, mert mint mondta "igazságtalan lenne, ha nem A értékelést" kapnék.
Ti, akik ezt olvassátok szintén a magyar oktatási rendszerben nöttetek fel, hányszor dícsértek meg titeket? De az is lehet, hogy csak én gondoltam, hogy a teljesítményeim eltörpültek a hibáim mellett, mert én csak azokat láttam, amiket nem tudtam.

Most is. Most is azt gondolom, hogy egy hatalmas blöff vagyok. Látom, amikor az intelligencia megcsillan az osztálytársaimban és felnézek rájuk érte. Még mondtam is a tanáromnak, hogy valószínüleg a többiek teljesítenek valamiért alul, nem én jól. Azt mondta, nem soknak adott A-t életében és hogy olyan elméleti gondolkodásom van, hogy inkább orvosnak kellene tanulnom, nem növérnek. Arról a vonatról már tuti lemaradtam a korom miatt, mondtam,  de nem ö az elsö, akitöl ezt hallom.

Úgy érzem, mintha folyton csalnék, mert rá tudok érezni, hogyan kell valamit jól megírni és nem azért jár az elismerés, mert azt én mind tudom is. Vagy mert tudom, hogyan kell okosan nézni. Vagy csalok, mert van egy férjem, aki agyilag folyton karban tart a politikai, evangéliumi és egyéb területeken lévö meglátásaival. Egyszerüen képtelen vagyok elfogadni a dícséretet azért, ami könnyen jön. Mintha azt senki nem látná, hányszor felejtek el valamit, hányszor döntök rosszul, hányszor fogok mellé egy ötlettel, vagy hányszor nem értek meg dolgokat elsöre. Idönként azt érzem, hogy alapvetö princípiumokkal nem vagyok tisztában, mert már elöre rohantam a magasabb tudás felé.

Emlékszem a gimnáziumi töri órákra, hogyan bámultam az osztálytársaimat, akik kenték-vágták a politikát. Azt érdeztem magamtól: én melyik világban élek, ha ök ebben? Nekem miért nincs véleményem? Miért van üresség a "saját gondolatok" cimkéjü agytekervényemben?

Azt hiszem, hogy az osztálytársaim a szüleiknek, családjuknak köszönhették ezt. Ahol voltak napi mély vélemény- és eszmecserék a vacsoraasztalnál, ott könnyü volt ilyennek lenni. De én nem voltam ez. Az is lehet, hogy mindig is túlságosan befelé figyeltem, mert ez most is jellemzö rám. Embernek lenni egy tökéletlen testben és tökéletlen világban olyan élmény, ami nem ismétlödik meg és ha ezt megfejtem, megfejtettem mindent.

Szóval ahelyett, hogy lett volna véleményem a rendszerváltásról töri órán, inkább azt kérdeztem meg magamtól, hogyan volt képes Hitler annyi embert rávenni arra, amit ö akart? Hogyan éred el, hogy mások téged kövessenek? Hogyan befolyásolható az ember és hogy kinek a felelössége a zsidó holokauszt: egy emberé, egy csoporté, egy nemzeté, vagy azoké, akik tehettek volna ellene, de nem tettek?

Számomra nagyon enerváló egy beadandó feladat megírása, mert folyton mélyebb és mélyebb szintekre keresek rá. Ha beleütközök egy kifejezésbe, nem tudok anélkül tovább menni, hogy nem keresek rá, mit jelent. Például meg kellett magyarázni, mi a szelektív percepció. A definíción túl kiderült, hogy az agy egy része vesz részt a folyamatban. Ez a mi szempontunkból nem érdekes, mert nem agysebésznek, vagy pszichológusnak tanulok, hanem csak egy társadalomismeret felelésen kell tudnom elmagyarázni, hogy miért van, hogy száz ember ugyanazt a tudósítást látja a tévében, mégis mást vesz ki belöle. De mi van, ha engem érdekel, hogy ez hogyan és hol történik? És ha már megtudtam, hogy az agy retikuláris rendszerében, akkor meg tudni akarom, hogy az hol helyezkedik el? Ennél valójában még tovább akartam menni, de kelletlenül visszakényszerítettem magamat az eredeti feldatra. Eddig tartott a megengedett kilengés.

És ahogyan az ídö telik a bizonytalanságom is csak egyre nö. Mert el lehet jutni a tudás legmélyére? Van olyan, hogy már nincs további ismeret valamiröl? És ha nincs, akkor hogyan lehetünk biztosak abban amit már tudunk, hogyha fogalmunk sincs még az azokat felépítö, vagy azokra ható dolgokról?
És amikor kezded megneszelni, hogyan hat minden egymásra, már képtelen vagy elválasztani a különbözö kutatási területeket egymástól. De ha nem határolod el öket, akkor meg képtelen vagy az agyaddal befogadni az összes tudást. Valamikor úgy 19 évesen azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy vajon emberi aggyal lehetséges-e megérteni az emberi agy müködését?

Van agy altatóorvosunk a klinikán, Birjer Axelsson, akit nagyon szeretek. Olyan igazi lelkes tanár. Olyan, aki kérdez, nem magyaráz. Néha megkérik, hogy adjon elö a továbbképzéseinken. Egy alkalommal elmesélte, hogyan készült fel az elöadására. Egyik este még bent volt a szobájában, amikor egy biztonsági ör bekopogott hozzá, mert látta, hogy nála még világos van. Birjer épp két filmet hasonlított össze egy kivetítön, egy egészséges szívröl és egy olyanról, aminek a bal kamrája nem müködött kielégítöen. A filmeket szívutrahanggal rögzítették.
Birjer megörült az örnek, aki csak arra volt kíváncsi, meddig marad még. "Jöjjön csak, szükségem van a véleményére!" Az ör szabadkozott, hogy ö mit sem ért ehhez. "Nem számít. Nézze meg ezt a két felvételt. Látszik melyik szív beteg?" Igen, látszott, még az ör is látta, hogy az egyiknek a kamrája nem húzódott úgy össze, mint a másiké. "Ugye, hogy látszik? Akkor használhatom holnap, hogy megértsék majd, amiröl elöadni fogok."
Amikor ezt elmesélte, persze a világ legtermészetesebb módján, én csak arra tudtam gondolni, miért nem valami hasonló apát kaptam?

Biztosan volt értelme, hogy nem kaptam a szüleimtöl választ az élet értelmére és ezért a gimnáziumi éveim kétségbeesett depresszióban teltek. Emiatt sokkal érzékenyebben érintettek az iskolai sikertelenségeim, amibe persze - valljuk be - nem is fektettem kellö energiát, hogy sikerüljenek. Emiatt a továbbtanulás akkor és ott fel sem merült és az élet elsodort magával.
Egy nagy elönyét mégis látom ennek.
Nem voltak professzorok, akik formálták volna az agyamat, hanem én formáltam egyedül. Ebböl a hátrányból alkalom adtán lehetne elönyt kovácsolni, azt gondolom. Közben az életembe bekerült egy lelki aspektus is, ahol az gyökeret vert és semmi professzor kiírtani onnan nem tudja már.

Szeretek tanulni. Még ha mások is szabják meg a kereteket hozzá, ami azért idegesítö. Talán, valahol a tanulás végén végre majd én is feltehetem a kérdéseimet, amire majd én akarok választ találni. Már csak ennek a goldolatára is ujjongás fog el.

Nemrég beszélgettünk itthon, hogy sajnos pénzt nem hagyunk a gyerekeinkre, és hogy ez a mi hibánk. Mit van mit tenni, most már ez van. De egy valamit imádok a családunkban. Amikor leülünk beszélgetni a gyerekekkel és az lehet mély analízis, meghitt lelkiség, vagy oltári ökörködés, de sugárzik belölük az intelligencia. Ez a legnagyobb gyönyörüség nekem, hogy látom, mennyire értelmesek és még inkább, amikor látom, milyen összefüggésekre jönnek rá maguktól. Ilyenkor érzem azt, hogy ök az én személyes kutatásom és tudásba vetett befektetésem.