Csillagok

Nem vagyok politikus, sem közgazdász, szóval ne is számítsatok arra, hogy alapos gazdaságpolitikai áttekintést fogtok kapni ebböl a tárgyból. Itt is meg kell elégednetek egy személyes hangú bejegyzéssel. Nemrég volt egy betegem akinek urdu volt az anyanyelve. Menekültként jöttek ide néhány hónapja és a férfi szívét operálni kellett. Épp azon gondolkodtam, hogy ha mégsem kapják meg a menekült státuszt is jól járt: a világ egyik legjobb egészségügyi szolgáltatását kapta ingyen. Mielött reggel hazamentem volna, meghatott hangon mondta el, mennyire hálás nekünk. Azt mondta, hogy itt nem is emberek, hanem angyalok dolgoznak. Elmesélte, hogy az osztályon a mütét elött elsírta magát, mert nem volt biztos benne, hogy újra láthatja a családját. Egy növér, amikor látta megvígasztalta és elintézte, hogy a család kaphasson egy szobát néhány napra a kórházban. És hogy most is, az operáció után; mi mindig mindent elmondunk, hogy mit csinálunk és állandóan mosolygunk, pedig ö folyton ugráltat m

Emlékszem az érzésre az elsö napokban, hogyan szorult görcsbe a gyomrom, ha arra gondoltam, mi minden áll még elöttünk. Azt megértettem, hogy elöször a nyelvet kell megtanulnunk valamelyest, ha boldogulni szeretnénk. Nemcsak nekem, mindannyiunknak: az öt évestöl a harminchárom évesig. Hamar kiderült számunkra, hogy ezt a harcot mindenkinek saját magának kell megvívnia és hogy nincsenek egérutak. Mindenki azt mondja, hogy minél kisebb egy gyerek, annál könnyebben tanulja meg a nyelvet. Én is ezt hittem mindaddig, amíg nem tapasztaltam valami teljesen mást. A tizenkét éves nagylányunk viharos gyorsasággal szedte fel magára a svédet, mintha valamiféle közös tudatalattiból kapkodná ki a szavakat. A többieknek jó pár évbe beletelt, amíg valamelyest kiigazodtak a nyelvben és elfogadható szintü dolgozatokat adtak be az iskolában. Járed egészen gyorsan tanult, de a fiatalabbak nem boldogultak olyan könnyedén. Gina mind a mai napig úgy érzi, angolul sokkal könnyebben ki tudja fejezni

Július elsején lesz tíz éve, hogy kiköltöztünk Svédországba. Már egy ideje készülök gondolatban arra, hogy valamiképpen összefoglaljam ezt az idöszakot. Mégiscsak jubilálunk. Valószínüleg több bejegyzés is lesz a témában; nem hiszem, hogy egy alkalommal ki tudom önteni Nektek a lelkem. Hát akkor vágjunk is bele: HOVATARTOZÁS, avagy NEMZETISÉGI ÖNTUDAT Az elsö három évben teljesen és visszavonhatatlanul magyarnak éreztem magam. Az ittlétünk olybá tünt csak, mint egyfajta hosszúra nyúlt nyaralás. Magyar módra gondolkodtam, magyar módra álltam hozzá a tanuláshoz, a munkához, a gyerekeim nyüstöléséhez ("tanulj gyerek, hogy legyen belöled valami! sokkal többre vagy képes, mint ezek az elkényeztetett kölykök itt..."). Érzetre olyan volt, mintha a köldökzsinór - ami Magyarországgal összekötött minket - még mindig elevenen pulzált volna. Továbbra is teljesen képben voltunk a gazdasági és politikai változásokkal, tudtuk, mi hogyan is müködik otthon. Frissek voltak az emléke

Igazából csak szerettem volna megörökíteni egy dolgot, ami tegnap történt. Többek között azért is, mert mindent nem értek még belöle és hátha késöbb, amikor újraolvasom, a homlokomra csapok, hogy: aha! Azt nem állítom, hogy roppant türelmes emberré feljödtem az utóbbi 20 évben, de azt legalább megértettem, hogy Isten idöszámítása kicsit más, mint az enyém. Vannak kinyilatkoztatásaim, amikre már 17-20 éve várok, hogy lássam öket beteljesülni, de türelem ... Az örökkévalóság hosszú. Föleg a vége felé ... Tegnap nálunk járt egy területi hetvenes a feleségével. Svédországból hívták el, de lehet, hogy egy szép napon Nálatok is feltünik, mert Magyarország is az európai területhez tartozik, mint mondta. Ingvar Olsson-nak hívják. 11 gyermekük van és a legkisebb lányuk a városunkban lakott egy évig, amíg egyetemre járt és most misszióban van. Mindketten mondtak beszédet, ami leginkább a missziós munkáról szólt. (Persze Járed hol volt megint? Kint ült az elötérben! Irgum-burgum!) Én tartot

Egy barátunk hiányolta a naplómat; nem nagyon tudja, mi is van velünk mostanában. Gondoltam, írok egy pár sort; egy kicsit Neked is, András és azért is, hogy nekünk is fennmaradjon valami az életünknek erröl a szakaszáról. (No meg hogy el ne felejtsek magyarul :) Háááát, ez az év vége meglehetösen sok megpróbáltatást hozott nekünk és azt sem tudom, hol kezdjem az elbeszélést. Elöször is nyáron nem tudtunk hazamenni Magyarországra. Igaz, nem is terveztük, mert tudtuk, hogy Attilát tavasszal operálják és nem számoltunk azzal, hogy már egy hónappal a mütét után futni fog, mint a nyúl. De az igazság az, hogy sok pénzt fektettünk bele az üzletünkbe és nem is nagyon volt miböl hazamenni. Csak a hazaút autóval oda-vissza közel 400.000:- forintba kerül a mai árfolyamon; ki-ki eldöntheti mennyire sok, vagy kevés és akkor nincs benne semmi egyéb mulatság. Mivel heten vagyunk, ez az összeg repülövel sem sokkal kevesebb, de akkor nincs otthon autónk és nem tudunk magunkkal vinni egy csomó g

Nem is gondoltam, hogy Saint-Exupéry-nak ennyire igaza van ebben. És azt sem gondoltam volna, hogy a családon belül ez még inkább így van. Talán valamit viccnek szánsz, amit más fenyegetésnek vesz páldául. Elraktározza magában és elöjön egy váratlan alkalommal az egész szinte felismerhetetlenül eltorzítva. És idegen emberek ez alapján ítélnek majd meg téged. Azt gondolom, tényleg az a legjobb, ha az ember inkább nem mond semmit. Mint a Kishercegben: "A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz..." Ne várjatok tölem szavakat, de minden nap egy kicsit közelebb ülök majd. Vagy távolabb. Attól függ.

Kicsit beleolvastam a régebbi bejegyzéseimbe és rájöttem, hogy nem szükséges olyan filizófikusnak lennem állandóan. Az sem baj, ha csak leírom, mi minden történik velünk. Attila, Keve és én kb 3 hete visszamentünk Lindesbergbe felülvizsgálatra. Apa bot nélkül jár, fordul, majdnem szalad a dupla csípöprotézisével! Még a magyar sebészünk, Schneider Ferenc is azt mondta, hogy ezt az eredményt nem 4 hónappal a mütét után gondolta lehetségesnek, hanem kb az egy éves kontrollon. Az ö svéd fönöke pedig egyáltalán nem tartotta lehetségesnek, hogy Attila ki tud kelni a tolókocsiból, annak ellenére, hogy megoperálják. Ezt mondta: "Pénzt mertem volna arra tenni, hogy Te soha nem szállsz ki a tolókocsiból. Esetleg teszel néhány lépést segédszközökkel, de ez minden." Szóval Attilát megbámulták rendesen. De nem is csodálom, mert márciusban, ahogy elöször kikelt az ágyból és látszott mennyire nincsenek izmok a lábszárában (ennek alapján az ember elképzelhette, hogy máshol sincsenek, aho