TÍZ ÉVE KÜLFÖLDÖN - EGÉSZSÉGÜGY

Nem vagyok politikus, sem közgazdász, szóval ne is számítsatok arra, hogy alapos gazdaságpolitikai áttekintést fogtok kapni ebböl a tárgyból. Itt is meg kell elégednetek egy személyes hangú bejegyzéssel.

Nemrég volt egy betegem akinek urdu volt az anyanyelve. Menekültként jöttek ide néhány hónapja és a férfi szívét operálni kellett. Épp azon gondolkodtam, hogy ha mégsem kapják meg a menekült státuszt is jól járt: a világ egyik legjobb egészségügyi szolgáltatását kapta ingyen. Mielött reggel hazamentem volna, meghatott hangon mondta el, mennyire hálás nekünk. Azt mondta, hogy itt nem is emberek, hanem angyalok dolgoznak. Elmesélte, hogy az osztályon a mütét elött elsírta magát, mert nem volt biztos benne, hogy újra láthatja a családját. Egy növér, amikor látta megvígasztalta és elintézte, hogy a család kaphasson egy szobát néhány napra a kórházban. És hogy most is, az operáció után; mi mindig mindent elmondunk, hogy mit csinálunk és állandóan mosolygunk, pedig ö folyton ugráltat minket a kis kéréseivel.

Csak mosolyogtam :), megköszöntem a dícséretet és közben arra gondoltam: "Nem tudom pontosan, mihez vagy szokva, de tudom, miröl beszélsz."  

Soha életemben nem terveztem az egészségügyben dolgozni. Alacsony fizetések, lélekörlö hierarchia, hálapénz-függöség és a társadalom irányából érkezö lebecsülése mindannak, ami vagy, mint egészségügyi dolgozó.
Azonban röviddel azelött, hogy az ide való költözést nyélbe ütöttük volna, az akkori legkisebb gyermekünkkel lehetöségem nyílt egy hetet eltölteni a budapesti Bethesda gyermekkórház neurológiáján. Ez az egy hét olyan mély benyomást tett rám, hogy azt gondoltam, ez az egyik legcsodálatosabb dolog, amivel dolgozni lehet! Elöször éltem ugyanis át a keresztényi emberséget egy kórház falai között. Ebbe a kórházba is azért kerültünk, mert egy héttel korábban majdnem ráborítottam az asztalt egy öntelt gyermekneurólógusra az I. számú gyermekklinikán: a világ minden pénzéért nem maradtam volna az osztályán a gyerekkel.

Így aztán úgy esett, hogy amikor elöször találkoztam egy tanulmányi tanácsadóval Svédországban és az megkérdezte, mégis mihez akarok kezdeni kicsiny országukban, azt válaszoltam: növér akarok lenni. Innen már az események gyorsan zajlottak és nem is akarlak untatni titeket minden részletével (különösen, mert azok a blog régebbi részeiben megtalálhatóak). Mivel gyorsan volt szükségünk állásra és állandó jövedelemre, (és azért is mert épp hogy négy hónapja éltünk Svédországban és némi nyelvi hiányosságok is adódtak) egy középiskolai szintü képzésen vettem részt (a föiskolai helyett). Így egyfajta kisegítö növér lettem mindössze másfél évi intenzív tanulás után. Kicsit elöbb végeztem, mint az osztályban a többiek.

Sajnos az egészségügyet a beteg oldaláról is jól ismerjük itt is-ott is. Attila már 2006-ban beugrott egy napra az intenzívre minöségellenörzésre néhány hónappal azelött, hogy dolgozni kezdtem volna ott.
Az orvosaink között sok olyan van, aki valamely más országban látta meg a napvilágot és ez teljesen normális. Svédország nem képez elég orvost és bizonyos területeken elég nagy a káosz (pl a pszichiátria, de a háziorvosi fronton is nagy hiányosságok vannak.) Most már a növérhiány is jelentös. A kórházunkban 80 olyan állás van, amit nem tudnak betölteni. Ezt persze már évek óta hallgattuk, hogy így lesz. Épp egy generációváltás elején járunk; a második világháború idején születettek mind mostanában mennek nyugdíjba. A növérek meg akik kikerülnek a föiskoláról vagy nem bírják a tempót, vagy el sem kezdenek dolgozni, vagy rögtön Norvégiába mennek a jobb fizetés miatt.
Magyarországon szinte mindent az orvos csinál, itt viszont sok "egyszerübb" feladatot áthárítanak a növérekre, akik pedig bizonyos dolgokat tovább delegálnak ránk. Ami engem már az elején meglepett, hogy nekem is van szavam, nem ritka, hogy egy orvos megkérdezi a véleményem a beteggel kapcsolatban. Különösen nálunk (hagyományos betegosztályon még soha sehol nem dolgoztam, így a nevükben nem beszélhetek !!), ahol perceken múlhat élet vagy halál, a beteg van a középpontban és ahhoz tudnunk kell gyorsan és hatékonyan együttmüködni. Ennek a világnak a varázsa is ez: váratlanul történhetnek vérre menö dolgok és akkor vágnia kell az eszednek. Az intenzíven nem nagyon cserélödnek az emberek, így nem könnyü bekerülni, csak ha valaki nyugdíjba megy. Az összes közeli munkatársam svéd, egy lányt leszámítva. Mi ketten képviseljük a multikulturalizmust.

Nemrég hallottam, hogy az intenzíves orvosok, ha például szívmegálláshoz riasztják öket egy másik osztályra, már az elsö egy-két percben kiakadnak; amíg az osztályon mindent a növérek szájába kell rágjon, mit tegyenek, mit adjanak a kezébe, mire van szüksége, az intenzíven már mielött kigondolná, minden a kezében van legyen az eszköz, vagy "drog".  Ebben nincs semmi furcsa, nálunk akut helyzet gyakran történik, az osztályokon sokkal ritkábban, és a személyzet is gyakrabban cserélödik és vele a tapasztalat is. Tavaly a mi kórházunkat (és megyénket) hozták ki legjobbnak az országban a kórházon kívüli szívmegálás kezelésének eredményessége tekintetében. A betegek 17,8 % van 30 nap után is életben. Igen, egy olyan eredmény, ami azt állítja, hogy alig egy éli túl az ötböl, nagyon jónak számít.

Azoknak, akik annak idején személyesen sértve érezték magukat a vizitdíj miatt elmondom, hogy itt van olyan. Ha elmész a rendelöbe és egy növérrel találkozol, az 80 korona. A különféle vizsgálatok, mint mammográfia, méhnyakrák szürés, a gyógytornász, a csontkovács, kórházi ellátás naponta mind 80 korona. (Kb 2500 Forint) A háziorvos 150, a specialista 250 korona. Persze vannak ingyenes ellátások, mint pl a gyerekeké (egyes dolgok 19, mások 25 éves korig), vagy a fogamzásgátlási és szülésznöi tanácsadás. Évente meg van szabva egy maximum összeg, ami fölött már nem kell fizetned: ez 900 korona. Ez a keret mindig csak egy éven belül érvényes. A gyógyszerekkel is ez a helyzet. Egy lépcsös rendszerben, minél több gyógyszert vagy kénytelen használni, annál kevesebbet fizetsz érte, míg végül akár az ingyenes sávba is beleeshetsz.
A fogorvos az egy külön történet: 19 éves korig ingyenes, beleértve a fogszabályzást is, onnantól kemény pénzekbe kerül. Itt is vannak kedvezmények bizonyos kezelésekre, de az elsö 3000 koronát mindenképpen neked kell állnod (szintén évente).

A kórházban van minden: ágynemü, betegruha, gyógyszer, kötszer: minden, amire szükség lehet. Tudom, hogy otthon vannak hiányosságok, néhány éve heves vitát kellett folytatnom, hogy egy vasárnap este megkapjam az utolsó tiszta lepedöt a törökbálinti kórház egy osztályán.

Fogalmam sincs otthon hogy van ez, de itt minden osztálynak külön költségvetése van. A miénk egy szív- és érrendszeri operációs intenzív osztály, de egy helyen vagyunk az általános intenzívvel. Minden fogyóeszközt külön vásárlunk, de elöfordul, hogy bizonyos gépekbe és felszerelésekbe közösen ruházunk be. Meg van szabva egy bizonyos összeg, ami alatt felsöbb jóváhagyás nélkül vehetünk gépeket (ez igazán nem olyan magas, de egyszerübb felszerelésekre elegendö), a nagyobb beruházások nemcsak felsöbb engedélyhez (ez gyakran több évi várakozást jelent), hanem bizonyos összeghatárok felett nyilvános kiírásokhoz is vannak kötve. Épp most cseréljük le a vérgáz elemzö gépeket kórházszerte, kicsit késésben vagyunk, mert a cég, akinek a gépeit még használjuk óvást nyújtott be a döntés ellen. Gondolom, ez otthon is hasonlóan mehet. Itt olyanok döntenek, akik majd használni fogják a gépeket, vagy felszereléseket megtámogatva egy kis mérnöki háttérrel,  tesztelik öket, tanulmányi útra mennek helyekre, ahol már használják azokat például, megvizsgálják a paramétereket és azután az árat. Nem egy ember hozza a döntést, hanem a munkacsoport közösen.

Hallottam, hogy Norvégiában sok változást hozott az olaj kitermelése és hogy még a takarítónök is iPad-del mászkálnak a kórházakban, gondolom, azon rögzítik, mit végeztek el aznap. Azért itt nem így van. Nekünk nincs olajunk, bár nem állítom, hogy nem próbáltunk keresni a norvég sikeren felbuzdulva :)

Szóval, amikor már olyan beteg vagy, hogy csak az intenzív jöhet szóba, a legjobb kezekben vagy. De mi van akkor, ha csak meg vagy fázva?
Nos semmi. Hacsak nem kínlódtál már vagy egy hete magas lázzal, ne is reménykedj, hogy egy orvos meg akar nézni Téged. Amikor idejöttünk, nekem ez volt a legnagyobb sokkélmény a magyar gyakorlathoz képest: nem kaptunk köptetöt a gyógyszertárban, mert a gyerek még csak három napja köhögött, nem egy hete. És igazuk lett: elmúlt köptetö nélkül is. Gyerekorvost elökeríteni sokszor lehetetlenség volt (legalábbis itt, ahol lakunk). Otthon bármikor felhívhattam egy gyerekorvost, vagy egy háziorvost, hogy legalább tanácsot kérjek. Itt ez így zajlik: felhívod a rendelö számát, ahol egy automata bemondja, hogy foglalhatsz idöpontot telefonos tanácsadásra. (Szerencséd van, úgy látszik, mert ha influenzaidöszak van éppen, már hétfön reggel nyolckor lesajnál az automata hang.) A foglalt idöpontban visszahív egy növér, elöadod a gondodat és ö eldönti, hogy a problémád van-e olyan komoly, hogy egy orvos is megnézze, vagy sem. Egy magyar az elsö elutasítás után rájön, hogy erösen el kell, hogy túlozza a tüneteket, különben hoppon marad. Én legalábbis ezt tettem.

Az antibiotikum egy nagy mumus. Azt nem kapsz olyan könnyen. Nem tudom, otthon változott-e a szemlélet az utóbbi években ezzel kapcsolatban. Itt az a felfogás, hogy a rezisztens törzsek azért jelentek meg, mert úton-útfélen használjuk az antibiotikumot. Ott van mindenhol: a vágóállatok tápjában, a vizelet miatt a tavakban, a halakban, az ivóvízben, mindenhol. És egyes baktériumtörzsek megtanultak alkalmazkodni, ami aztán újabb kihívásokat támaszt az egészségügy számára, mert a legvalószínübben pont egy kórházban fertözödhetsz meg velük.
A szteroidok a másik mumus. Allergiás asztmára kaptam otthon egy spray-t, amiben volt szteroid. Itt azt mondták, felejtsem el, az nem kell nekem. Igaz, otthon alapos allergiavizsgálatot végeztek, itt a háziorvos csak felírt egy hörgötágítót, amitöl vagy egy óráig remeg a kezem és kalapál a szívem. Szerencsére nem is kell használnom. Nagyon örülök, hogy nem vagyok rászorulva.
(A többi mumusról kérdezzétek az itt dolgozó magyar pszichiátereket, ök is tudnának mesélni egyet s mást.)

Úgy nagy összességében itt nem adnak gyógyszert olyan könnyen, mint otthon. És azt vettem észre, hogy valójában igazuk is van. Nem muszáj minden apró-cseprö problémára még plusz mérgekkel is leterhelni a szervezetedet, mert az van annyira intelligens, hogy próbálja magától is orvosolni a gondot.
Mivel nincs hová rohannom, így a gyereket sem viszem orvoshoz, akármilyen taknyos, vagy akármennyire köhög. Megpróbálom itthon tartani és csak akkor vinném el, ha erös a gyanúm, hogy segítségre van szüksége. Otthon a gyermekorvosunk mindig alaposan megvizsgálta a gyerekeimet; minden alkalommal mindent megtapogatott, meghallgatott és megnézte kötött-e a nyakuk (agyhártyagyulladás)? Keve gyakran kapott füllgyulladást itt, amikor kicsi volt és volt eset, hogy alig tudtam orvost keríteni, aki aztán csak a fülét vizsgálta, semmi mást. Emiatt aztán kénytelen voltam kitanulni pl az agyhártyagyuladás jeleit (periodikusan rettegek töle), hogy tudjam, mikor kell beállítanom az akutra és addig nem tágítani, amíg nem viszik fel az intenzívre.
 
Természetesen itt is elöfördulnak emberi mulasztások és hibák, amiket idönként felkap a média. Az sem semmi, amikor felhívod az egészségügyi tanácsadás vonalat és a növér kéri, hogy köhögj bele a kagylóba, hogy jobban tudja diagnosztizálni, mi lehet a bajod.
Itt is szültem egy gyereket és egy orvossal sem találkoztam egész gondozás és szülés alatt. Egyszer végeztek ultrahangot a 18. terhességi hét környékén, aztán már csak védönöhöz jártam, aki egy a századfordulón használatos tölcsér segítségével ellenörizte a magzati szívhangot. (Annyira kilógott a képböl, hogy alig bírtam visszafojtani a kacajt, amikor elöször elökerült az eszköz.)


Mielött befejezem ezt a posztot, még szót kell ejtenem az etikai dilemmákról. Nálunk nem ritka, hogy komoly szív - és érrendszeri operációkat hajtunk végre 75 év feletti embereken. Volt már olyan betegem is, aki közel járt a 90-hez és a beavatkozás másnapján úgy pattant ki az ágyból, mint egy rugó. Úgy alapjában véve le voltam döbbenve az elején, hogy az idösek simán letagadhatnának 20 évet a korukból a magyar lestrapált idös emberekhez képest. Minden kétséget kizáróan itt az idösek jobban tartják magukat és kevésbé elhasználtak. A nyugdíjkorhatár 65 év, de minket fiatalabbakat már riogatnak vele, hogy 2-3 évvel is tovább kell majd dolgoznunk, ha ugyanannyi nyugdíjat akarunk kapni, mint most az öregek, mert a társadalom öregszik, egyre magasabb kort érnek meg az emberek.
A dilemma így inkább abból adódik: miért operálunk meg olyanokat is, akiknél van egy kifejezett rizikója annak, hogy soha nem fog felépülni? Ne értsetek félre, a legtöbb idös ember regenerálódik és meghosszabítjuk az életét még jó pár évvel, de mindig akad néhány, aki már eleve nagyon elhasznált és rosszabbak a felépülésének esélyei; az ilyen esetekben csak meghosszabbítjuk a szenvedésüket azzal, hogy igyekszünk összerakni azt, ami már eleve szétesöben volt.

Egy másik dolog, ami ad egy kis megnyugvást, hogy törvényben adott jogod van a fájdalomcsillapításra. Itt minden gondolkodás nélkül használnak morfin-származékokat fájdalomcsillapításra. Mindenhol. Azt mondják, hatékony és könnyen kezelhetö, a hatása kívánatos helyzetben gyorsan megszüntethetö. Én is azt kaptam egy kisebb, laparoszkópiás beavatkozás után. Az egyetlen probléma csak az akutra vissza-visszatérö narkósok, akik igyekeznek kijátszani a személyzetet egy adagért. Ezeket a gyógyszereket ma már szigorúan elzárjuk és szoros számadást vezetünk minden adagról; a visszaélések és az esetleges kísértések elkerülése végett.

Mindent összevetve egy nagyon jó színvonalú egyészségügy van itt, folyamatos kutatásokkal és jobbítási, fejlesztési törekvésekkel, szinte ingyen. Kicsit ugyan rugalmatlan és bürokratikus, valamint sok pénz folyik ki a kisebb hézagain, mint sok más államilag finanszírozott területeken is az országban, de már vannak törekvések arra is, hogy ez javulhasson. A betegeinkkel viszont tisztelettel bánunk, igyekszünk öket megérteni és tényleg mosolygunk :)