TÍZ ÉVE KÜLFÖLDÖN - Nemzetiségi öntudat

Július elsején lesz tíz éve, hogy kiköltöztünk Svédországba. Már egy ideje készülök gondolatban arra, hogy valamiképpen összefoglaljam ezt az idöszakot. Mégiscsak jubilálunk.
Valószínüleg több bejegyzés is lesz a témában; nem hiszem, hogy egy alkalommal ki tudom önteni Nektek a lelkem.
Hát akkor vágjunk is bele:

HOVATARTOZÁS, avagy NEMZETISÉGI ÖNTUDAT

Az elsö három évben teljesen és visszavonhatatlanul magyarnak éreztem magam. Az ittlétünk olybá tünt csak, mint egyfajta hosszúra nyúlt nyaralás. Magyar módra gondolkodtam, magyar módra álltam hozzá a tanuláshoz, a munkához, a gyerekeim nyüstöléséhez ("tanulj gyerek, hogy legyen belöled valami! sokkal többre vagy képes, mint ezek az elkényeztetett kölykök itt...").
Érzetre olyan volt, mintha a köldökzsinór - ami Magyarországgal összekötött minket - még mindig elevenen pulzált volna. Továbbra is teljesen képben voltunk a gazdasági és politikai változásokkal, tudtuk, mi hogyan is müködik otthon. Frissek voltak az emlékeink. Ismertük az akkor született celebeket, csillagokat, müsorvezetöket. A bennfentes poénokat. Tudtuk, hogyan gondolkodik az átlagember és mivel szembesül a közértben, vagy egy hivatalban.

Valahogy úgy a harmadik év táján azonban valami lassan, de annál biztosabban változni kezdett bennem. Én úgy fogtam ezt fel, hogy elkezdödött az elszakadás.

Az elszakadás sohasem fájdalommentes és nem is zökkenömentes. Olyasvalami, amit nem magától keres az ember, hanem csak történik, ahogyan az idö múlik felettünk. Mint amikor meghal valaki, akit szeretünk. Soha nem szeretnénk elfelejteni, de mégis megkopnak az emlékek. A világ változik körülöttünk és egy idö után rájövünk, hogy a szerettünk az elmúlt világ része maradt valahogyan. Valami ilyesmi történt velem és Magyarországgal is.

A nemzetiségi öntudatot ápolni kell, különben megfakul. Tudom, hogy soha nem leszek más, mint egy külföldön élö magyar. Mindig is magyar leszek. De valahogy a magyarságom egy része mégis ott maradt abban a szeretett múltban. Egy részröl lelkesen ragaszkodom hozzá, mert a származásom az identitásom. Ebböl ered a gondolkodásom, az érzéseim, az életszeretetem, az igazsághoz való ragaszkodásom, a büszkeségem, a szenvedélyem. Ez vagyok legeslegbelül.

Ha otthoni magyarok között vagyok, tudom kihallatszik, hogy másképpen hangsúlyozom a szavakat, másképpen formálom a mondataimat. Másképpen gondolkodom. Nem jobban, vagy rosszabbul, csak másképp. Magyarországon svéd vagyok ("mit is tudsz te arról, hogyan élünk mi itt?"); Svédországban pedig magyar, mert én annak érzem magam. Különös módon nem az emberek különböztetnek itt meg engem, hanem én magam válok ki a tömegböl a magyarságom miatt. Ha a kollégáimat kérdezitek például, ök azt mondják, nem is gondolnak arra, hogy nem itt születtem, csak ha kifejezetten emlékeztetem öket erre.

A tizenöt éves fiam svédnek vallja magát. Öt éves volt, amikor ide jöttünk. Azt mondja, ö itt élte le az egész életét, itt vannak a barátai, itt járta az iskoláit; egy cseppet sem érzi magát magyarnak. Nem tud mit kezdeni az otthoni élettel sem.

A hét éves, aki ezzel szemben itt kint született, minden ízében magyar öntudattal nö fel. Állandóan haza akar költözni, magyar iskolába akar járni, magyar barátokat szeretne, magyarul szeretne beszélni mindig és mindenhol. Számára nehéz elfogadni, hogy az ajtón kívül egy kulturálisan és nyelvileg idegen világ fogadja.

A tizenkilenc éves fiam úgy beszél Magyarországról az itteni amerikai misszionáriusoknak, hogy azok alig várják, hogy befejezhessék a missziójukat itt és a saját szemükkel is láthassanak, élhessenek át mindent. Egy igazi mély és szenvedélyes rajongás van benne.