Felülvizsgálat
Kicsit beleolvastam a régebbi bejegyzéseimbe és rájöttem, hogy nem szükséges olyan filizófikusnak lennem állandóan. Az sem baj, ha csak leírom, mi minden történik velünk.
Attila, Keve és én kb 3 hete visszamentünk Lindesbergbe felülvizsgálatra. Apa bot nélkül jár, fordul, majdnem szalad a dupla csípöprotézisével! Még a magyar sebészünk, Schneider Ferenc is azt mondta, hogy ezt az eredményt nem 4 hónappal a mütét után gondolta lehetségesnek, hanem kb az egy éves kontrollon. Az ö svéd fönöke pedig egyáltalán nem tartotta lehetségesnek, hogy Attila ki tud kelni a tolókocsiból, annak ellenére, hogy megoperálják. Ezt mondta: "Pénzt mertem volna arra tenni, hogy Te soha nem szállsz ki a tolókocsiból. Esetleg teszel néhány lépést segédszközökkel, de ez minden."
Szóval Attilát megbámulták rendesen. De nem is csodálom, mert márciusban, ahogy elöször kikelt az ágyból és látszott mennyire nincsenek izmok a lábszárában (ennek alapján az ember elképzelhette, hogy máshol sincsenek, ahol ugyan látszani nem látszik), nem sok remény látszott rá, hogy szinte egy hónap alatt már bot nélkül járni fog.
Elöször ugyanis egy hónappal késöbb kelt fel bot nélkül, amikor is kiment istentiszteleten elöre bizonyságot tenni!
Tudtam, hogy ezt tervezi, de aznap reggel nem volt túl jól. Kicsit késöbb érkezett, mint mi. Amikor az egyik tanácsos (Allan Kuehn) éppen a bevezetö beszédet mondta és tudtuk, hogy utána majd ki lehet menni bárkinek, kérdön ránéztem Attilára. És ö csak "bólintott" a szemével. Tudjátok, amolyan 20 éve gyakorolt "szavak-nélkül-is-megértjük-egymást" kommunikáció. Már akkor felállt, amikor Allan még beszélt. Érezni lehetett, amint a beszélönek a csodálkozástól elcsuklik a hangja, de azért hösiesen befejezte, amit elkezdett. Aztán jött Attila és mondanom sem kell, hogy a gyülekezet azóta sem tért magához. Akárhányszor látják, hogy Attila ide-oda megy a gyüliházban, mindenki rámosolyog és sokan újra és újra odamennek hozzá, hogy elmondják, mennyire jó ezt látni! Szerintem is. És még mindig szokatlan.
Ma reggel Járed jött vissza a kutyasétáltatásból és be volt zárva az ajtó. Kopogott, hogy nyissuk ki. Én nem tudtam menni, és kiabáltam a gyerekeknek, hogy valaki nyissa ki az ajtót. Mire Apa felugrott és már ment is. Nem, ez teljesen szokatlan, hogy most már nem kell minden pohár vízért sem ugrálni és hogy elmosogat idönként nem csak maga után.
Ez most valami olyan élet, ami igazából nem is létezik....Vagy mégis?
Hát ez az, amit az ember nem tud elmondani egy orvosnak, csak az eredményét megmutatni. Azt, hogy operáció elött Attila áldást kapott, hogy Pia idehordott egy csomó vitamint és fehérjeport, hogy egy egész gyülekezet egy emberként böjtölt érte. És mint tudjuk, a böjtnek hatalmas ereje van.
Sokszor elgondolkodom, hogy vajon a mi orvosaink sejtik-e, hogy talán nem minden a kezelésen múlik, ami néha bejön, néha nem. Vannak emberek, akik önmaguktól harcos típusok és felkelnek bárhonnan, bármilyen elképesztö helyzetböl. És vannak olyanok is, akik harcos típusok, csak éppen elvesztették a fonalat valahol egy reménytelennek tünö helyzetben. Na pont ez a szépsége az én alulképzett egészségügyi munkámnak. Az orvosaink valószínüleg nem tudják, hogy én sokat beszélgetek a betegeinkkel. Még akkor is, amikor ök válaszolni sem tudnak rendesen. Mert valamilyen hatodik érzék folytán tudom, hogyan éreznek és mire gondolnak, anélkül, hogy el tudnák mondani. Segítek nekik megtalálni a kapcsolatot a legbensöbb önmagukkal, ami telve van reménységgel.
Az emberek egy olyan állapotban, amilyenben nálunk vannak, meglehetösen elesettek, kiszolgáltatottak és készek elmúlni e világból. Igen, van, hogy pont arra próbálom felkészíteni öket, ha már tényleg nincs mit tenni. Mert tudom, hogy egyszer majd találkozunk.
Az elmúlt éjszaka kiküldtek a "búcsú-szobába" egy nénihez, akit akut hoztak be, egész éjszaka operálták, majd meghalt az asztalon. Az operáción lemosdatták, de nekem rá kellett adnom egy fehér "hálóinget", amit csak elöröl szoktunk rájuk húzni, meg ráteríteni egy textilmüvész altal varrt takarót, hogyha reggel jönnek a hozzátartozók, szép legyen.
Arra gondoltam, milyen dilis egy munkám van, hogy az éjszaka kellös közepén egyedül kell lennem egy félhomályos szobában egy elhunyttal, és még fel is kell öltöztetnem. Így hát úgy tettem, mint ahogy a kolléganöm szokta, aki betanított engem; beszél hozzájuk. Persze svédül, természetesen.
"Margareta! Sajnálom, hogy így kell találkoznunk, de most fel kell adnom rád egy inget. Láttam a táskádat az elöbb, Te varrtad? Nagyon szép. Milyen apró kis kezeid vannak és milyen puhák! Így ni, már mindjárt készen is vagyunk! Még megigazítom a fejed alatt a párnát, hogy kényelmesebb legyen. Kivesszük ezt a papír alátétet, hiszen nem is vérzel, ezen nem kellemes feküdni! Most jön ez a nagy takaró. Reggel jön Hozzád a családod, szépnek kell lenned. Úgy...készen is vagyunk. Hát, addig is viszlát, amíg nem találkozunk újra!"
Bevallom, sokkal jobb volt így. Nekem minden esetre. Azt nem tudom, hogy ö ott volt-e még, de ha igen, biztosan neki is jobban esett. Mindig azt gondoltam, hogy egy testtel akkor is tisztelettel kell bánni, ha már kiszállt belöle az élet. Én szeretném, ha az enyémmel is ezt tennék, nekem egy fontos lakhelyem, amit szeretek, még ha egyszer el is múlik.
A nagypapámmal a temetkezési vállalkozó szinte úgy rohant el, hogy fel sem tudtam öltöztetni és még le sem takarták. Egy pizsamafelsö és egy eldobható felnöttpelenka volt rajta. Az egész utca látta. Én akkor huszonévesen elöször álltam szemben az elmúlással és mielött bármit felfogtam volna, addigra már késö volt, mert mások cselekedtek helyettem, helytelenül. Nekik, mint profiknak kellett volna javasolniuk, mit és hogyan tegyünk, nem pedig "elrabolni" egy testet csak azért, hogy övék legyen a konc.
Attila, Keve és én kb 3 hete visszamentünk Lindesbergbe felülvizsgálatra. Apa bot nélkül jár, fordul, majdnem szalad a dupla csípöprotézisével! Még a magyar sebészünk, Schneider Ferenc is azt mondta, hogy ezt az eredményt nem 4 hónappal a mütét után gondolta lehetségesnek, hanem kb az egy éves kontrollon. Az ö svéd fönöke pedig egyáltalán nem tartotta lehetségesnek, hogy Attila ki tud kelni a tolókocsiból, annak ellenére, hogy megoperálják. Ezt mondta: "Pénzt mertem volna arra tenni, hogy Te soha nem szállsz ki a tolókocsiból. Esetleg teszel néhány lépést segédszközökkel, de ez minden."
Szóval Attilát megbámulták rendesen. De nem is csodálom, mert márciusban, ahogy elöször kikelt az ágyból és látszott mennyire nincsenek izmok a lábszárában (ennek alapján az ember elképzelhette, hogy máshol sincsenek, ahol ugyan látszani nem látszik), nem sok remény látszott rá, hogy szinte egy hónap alatt már bot nélkül járni fog.
Elöször ugyanis egy hónappal késöbb kelt fel bot nélkül, amikor is kiment istentiszteleten elöre bizonyságot tenni!
Tudtam, hogy ezt tervezi, de aznap reggel nem volt túl jól. Kicsit késöbb érkezett, mint mi. Amikor az egyik tanácsos (Allan Kuehn) éppen a bevezetö beszédet mondta és tudtuk, hogy utána majd ki lehet menni bárkinek, kérdön ránéztem Attilára. És ö csak "bólintott" a szemével. Tudjátok, amolyan 20 éve gyakorolt "szavak-nélkül-is-megértjük-egymást" kommunikáció. Már akkor felállt, amikor Allan még beszélt. Érezni lehetett, amint a beszélönek a csodálkozástól elcsuklik a hangja, de azért hösiesen befejezte, amit elkezdett. Aztán jött Attila és mondanom sem kell, hogy a gyülekezet azóta sem tért magához. Akárhányszor látják, hogy Attila ide-oda megy a gyüliházban, mindenki rámosolyog és sokan újra és újra odamennek hozzá, hogy elmondják, mennyire jó ezt látni! Szerintem is. És még mindig szokatlan.
Ma reggel Járed jött vissza a kutyasétáltatásból és be volt zárva az ajtó. Kopogott, hogy nyissuk ki. Én nem tudtam menni, és kiabáltam a gyerekeknek, hogy valaki nyissa ki az ajtót. Mire Apa felugrott és már ment is. Nem, ez teljesen szokatlan, hogy most már nem kell minden pohár vízért sem ugrálni és hogy elmosogat idönként nem csak maga után.
Ez most valami olyan élet, ami igazából nem is létezik....Vagy mégis?
Hát ez az, amit az ember nem tud elmondani egy orvosnak, csak az eredményét megmutatni. Azt, hogy operáció elött Attila áldást kapott, hogy Pia idehordott egy csomó vitamint és fehérjeport, hogy egy egész gyülekezet egy emberként böjtölt érte. És mint tudjuk, a böjtnek hatalmas ereje van.
Sokszor elgondolkodom, hogy vajon a mi orvosaink sejtik-e, hogy talán nem minden a kezelésen múlik, ami néha bejön, néha nem. Vannak emberek, akik önmaguktól harcos típusok és felkelnek bárhonnan, bármilyen elképesztö helyzetböl. És vannak olyanok is, akik harcos típusok, csak éppen elvesztették a fonalat valahol egy reménytelennek tünö helyzetben. Na pont ez a szépsége az én alulképzett egészségügyi munkámnak. Az orvosaink valószínüleg nem tudják, hogy én sokat beszélgetek a betegeinkkel. Még akkor is, amikor ök válaszolni sem tudnak rendesen. Mert valamilyen hatodik érzék folytán tudom, hogyan éreznek és mire gondolnak, anélkül, hogy el tudnák mondani. Segítek nekik megtalálni a kapcsolatot a legbensöbb önmagukkal, ami telve van reménységgel.
Az emberek egy olyan állapotban, amilyenben nálunk vannak, meglehetösen elesettek, kiszolgáltatottak és készek elmúlni e világból. Igen, van, hogy pont arra próbálom felkészíteni öket, ha már tényleg nincs mit tenni. Mert tudom, hogy egyszer majd találkozunk.
Az elmúlt éjszaka kiküldtek a "búcsú-szobába" egy nénihez, akit akut hoztak be, egész éjszaka operálták, majd meghalt az asztalon. Az operáción lemosdatták, de nekem rá kellett adnom egy fehér "hálóinget", amit csak elöröl szoktunk rájuk húzni, meg ráteríteni egy textilmüvész altal varrt takarót, hogyha reggel jönnek a hozzátartozók, szép legyen.
Arra gondoltam, milyen dilis egy munkám van, hogy az éjszaka kellös közepén egyedül kell lennem egy félhomályos szobában egy elhunyttal, és még fel is kell öltöztetnem. Így hát úgy tettem, mint ahogy a kolléganöm szokta, aki betanított engem; beszél hozzájuk. Persze svédül, természetesen.
"Margareta! Sajnálom, hogy így kell találkoznunk, de most fel kell adnom rád egy inget. Láttam a táskádat az elöbb, Te varrtad? Nagyon szép. Milyen apró kis kezeid vannak és milyen puhák! Így ni, már mindjárt készen is vagyunk! Még megigazítom a fejed alatt a párnát, hogy kényelmesebb legyen. Kivesszük ezt a papír alátétet, hiszen nem is vérzel, ezen nem kellemes feküdni! Most jön ez a nagy takaró. Reggel jön Hozzád a családod, szépnek kell lenned. Úgy...készen is vagyunk. Hát, addig is viszlát, amíg nem találkozunk újra!"
Bevallom, sokkal jobb volt így. Nekem minden esetre. Azt nem tudom, hogy ö ott volt-e még, de ha igen, biztosan neki is jobban esett. Mindig azt gondoltam, hogy egy testtel akkor is tisztelettel kell bánni, ha már kiszállt belöle az élet. Én szeretném, ha az enyémmel is ezt tennék, nekem egy fontos lakhelyem, amit szeretek, még ha egyszer el is múlik.
A nagypapámmal a temetkezési vállalkozó szinte úgy rohant el, hogy fel sem tudtam öltöztetni és még le sem takarták. Egy pizsamafelsö és egy eldobható felnöttpelenka volt rajta. Az egész utca látta. Én akkor huszonévesen elöször álltam szemben az elmúlással és mielött bármit felfogtam volna, addigra már késö volt, mert mások cselekedtek helyettem, helytelenül. Nekik, mint profiknak kellett volna javasolniuk, mit és hogyan tegyünk, nem pedig "elrabolni" egy testet csak azért, hogy övék legyen a konc.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése