TÍZ ÉVE KÜLFÖLDÖN - KULTURKROCKAR

(Ez a svéd kifejezés annyira illett ide, de azt hiszem, meg kell magyaráznom. A "kulturkrock" egy összetett szó. A "kultur" az kultúra, a "krock" meg ütközés. A fennmaradó egyéb végzödés a többesszámot jelöli.)

Emlékszem, az elsö benyomásaink a svédekröl kizárólag pozitívak voltak. Minden hivatalba, vagy üzletbe ha elmentünk, kedvesen fogadtak, segítökészen és tisztelettel bántak velünk. Mindezt azon a szürön át szemléltük, ahogyan úgy általában egy magyar átlagemberrel bánnak a boltban, vagy egy okmányirodában Magyarországon. Gondolom, nem kell bemutatnom.

Az itt tartózkodásunk elsö hetében visszavittem a boltba egy csomag lazacot, ami büdös volt, amikor otthon kinyitottuk. A szótárból kerestem ki a szavakat hozzá. Elnézések közepette azonnal kicserélték. Mondjuk ez még mindig így van. Hozod a blokkot és egy hónapon belül nem kell az okát sem megadnod miért viszel vissza egy vasalózsinórt, vagy parabola antennát. Vagy visszaadják a romlott hús dupla fogyasztói árát.

Az iskolában, vagy akár a növéri tanfolyamon is, amit végeztem nem kap mást az ember, mint dícséretet. Emlékszem hogyan igyekeztem megtudni a gyerekeimtöl, hogyan mondják a svédek azt, ha valami rossz? Nem tudták. Beletelt néhány hónapba, amire rájöttünk. Nem azt mondom, hogy a svéd egy kifejezetten pozitív nemzet, de hirtelen, a magyar valóságban edzödve kifejezetten óriásinak tünt a különbség.

A bevándorlókhoz is sokkal nyitottabban álltak hozzá, mint mi magyarok. Legalábbis sok pozitív visszajelzést kaptunk és érdeklödést mutattak irántunk. No nem kifejezetten a Bevándorlási Hivatal, mert az öszintén reménykedett abban, hogy csak elveszünk majd valahol a bürokrácia útvesztöiben. Nem tettük.

Mielött ide költöztünk volna, eszembe nem jutott lecserélni a függönyöket csak azért mert épp Húsvét, vagy Karácsony jön. Örültem, hogy van függöny az ablakon. Eszembe nem jutott, hogy apró kis mécseseket gyújtsak a késö öszi, vagy téli estéken, hogy ez növelje az otthonosság érzetét. Eszembe nem jutott, hogy Advent elsö vasárnapján menórát, vagy kis lámpásokat tegyek minden ablakba és így várjam a Karácsonyt. (Még a munkahelyek ablakaiban is ott világítanak.) Fogalmam sem volt arról, hogy van egy nép, ahol külön napja van a naptárban a gofrinak, a fahéjás csigának és a szemlának (egyfajta képviselöfánk) és összel, amikor a rákszezon beindul, illik rákbulit tartani Hogy bár a mezögazdasági tevékenysége az éghajlat miatt nagyon behatárolt, mégis minden étkezéshez salátát eszik; a kenyér, köztük a kemény kenyér és a sajt minden ebéd része; hogy ha teheti naponta futni jár, vagy edzöterembe és hat után már nem eszik.

A benyomásom az volt a svédekröl, hogy sokkal nyugodtabban élnek, mint mi és a kikapcsolódásnak igyekeznek megadni a módját. Imádják a lakberendezést, a szép tárgyakat, a harmóniát az utazást és a természetet. Mindenki áfonyát és gombát szed az erdöben.

Néhány héttel ezelött egy ismerösöm, aki egyébként svéd anya és amerikai apa gyermeke, feltett nekem egy kérdést: "Szerinted a svéd befogadó nép?"
" Elsö látásra úgy tünik - mondtam - kedvesek, érdeklödöek, mindenkinek van egy magyar ismeröse 56-ból, vagy hallott Puskács Öcsiröl, vagy járt már Budapesten. De ha mélyebben megismered öket, rájössz, hogy nem akarnak a barátaid lenni. Azt szeretnék, ha élnéd a kis saját életedet, dolgozz, használd ki a felépített jóléti rendszerüket nyugodtan, csak hagyd öket békén. És lehetöleg ne toppanj be hivatlanul."
Ö, akinek a férje olasz sajnos egyetértett velem. Azt mondta, hogy ök éltek már több országban is, de a férjének Svédországban a legnehezebb. Nem tud olyan barátot találni, akit nem csak ö hív fel, hanem alkalom adtán öt is felhívja.

Van még egy dolog, amit magyar temperamentummal nehéz feldolgozni. A svédek olyan mértékben félnek a konfliktusoktól, hogy lényegében nem vállalják fel azokat. Vagy csendben szenvednek, vagy kibeszélnek valakit a háta mögött.
Egyszer egy velünk egy idös apuka tett egy olyan kijelentést (nem személyesen nekem szegezve), amellyel úgy éreztem, hogy a családom gondolkodását kritizálta. Mivel úgy éreztem, nem ismert minden részletet és nem tudta mindennek a hátterét, fel kellett világosítsam. Introvertált ember lévén írásban jobban össze tudom szedni a gondolataimat, így írtam neki egy e-mailt.
Egy ideig csönd volt. Ugyan találkoztunk, de nem hozta fel a dolgot és én sem. Eltelt néhány hét és születésnapom lett. Nagy meglepetésemre becsöngetett hozzánk, énekelt nekem (!) és hozott egy doboz bonbont. Egy szóval sem mondta soha, hogy bocsánat, vagy hogy nem úgy gondolta, amit mondott, de azt megértettem, hogy EZ volt a bocsánat.

És még egy: nem ismerik a szarkazmust. Az ö vicceik valahogy mások, mint a mieink. A mi népünk például szívesen használ túlzásokat és mindenki érti, hogy ezek csak túlzások. Egyszer az egyik kolléganömröl, aki igyekezett a halálba szekálni, azt mondtam valakinek: "Nem bírom ezt a nöt! Két eset lehetséges: vagy megölöm egyszer, vagy puszi pajtások leszünk." Azt hiszem, komolyan vették, mert nagyon furcsán néztek rám.

A másik, amit nehéz megszokni az az, hogy a túlnyomó többség rugalmatlan. Bemegy dolgozni, elvégzi pontosan azt a munkát, ami a munkaköri leírásában benne van (hiszen ezért kapja a fizetést), amint lejár a munkaidö, hazamegy és kész.
Mondok egy példát: a férjemet egy távolabbi kisebb kórházban operálták és oda járt vissza felülvizsgálatra. Az egyik felülvizsgálat elött a sebész felhívta, hogy eljöhet, hogy megcsinálják a röntgent, de ö nem lesz bent, mert el kell mennie. Férjem azt mondta, semmi baj, épp van egy röntgenidöpontja (más okból) a közeli kórházban néhány nappal késöbbre, akkor nem utazgat, hanem majd azt is megcsinálják egy füst alatt. Felhívtuk a kórházat, hogy szeretnénk a két röntgent egy idöben, a már kiírt idöpontban megcsináltatni. Azt hiszitek, hogy lehetett?
Szóval inkább elökészítik a röntgent kétszer, behívják, megvárakoztatják a férjemet kétszer, mint hogy tíz perccel tovább tartson a lefoglalt idöpont. Idöt, energiát és pénzt spórolt volna minden résztvevönek, de itt nem szokás rugalmasnak lenni. Aztán amikor belebotlassz egy olyan emberbe, aki hajlandó feszegetni a határait, vagy csak egyszerüen van benne segítö szándék, vagy lelkesedés, akkor hálaénekeket zengessz örömödben.

Itt is van egy úgynevezett Jante-törvény, amely Aksel Sandemose könyvében szereplö fiktív városról kapta a nevét és amely szerint te nem vagy sem jobb, sem okosabb, sem ügyesebb, sem hasznosabb mint mi többiek, szóval fogd vissza magad, mert senkit nem érdekelsz. Sokszor hallom ezt emlegetni a svédektöl, de a magyart sem kell a szomszédba küldeni az irígységért, szóval csak emberek vagyunk, akárhol is élünk.

Egy azért biztos: amióta itt élek, azóta nem egyszer hallottam, hogy intelligensnek tartanak és hogy valójában bármire képes lennék, amit csak kitalálok. Még betegek is mondták nekem, hogy jó lennék kurátornak (egyfajta szociális munkás - három év föiskola és rengeteg mindenre lehet szakosodni utána), vagy hogy szerintük elöadásokat kellene tartanom. Többen mondták, hogy orvosnak kellene továbbtanulnom. Azt is mondták, hogy kreatív vagyok, és a tanfolyamon olyan önbizalommal álltam ki kiselöadást tartani, hogy megkérdezték, nincs-e tanári képesítésem?

Elképzelhetö, hogy az utóbbi 10 évben csupa jó emberrel találkoztam, akik igyekeztek felemelni és semmi köze nincs az országok közt való különbséghez. De azt tudom, hogy a magyar iskolákban szinte soha nem kaptam dícséretet, a teljesítményemben folyton találtak hibát és az önbizalmam mindig is a padlón volt. Amikor a gyerekeim kezdtek el iskolába járni, a rendszer még mindig ugyanígy müködött, úgyhogy pillanatok alatt veszítették el mindazt a lelkesedést, amit én, mint anya, sikeresen beléjük csepegtettem. Tulajdonképpen azzal az érzéssel nöttem fel, hogy soha nem elég jó, amit adni tudok. Úgyhogy hadd élvezzem most ki azt, hogy DE MÉGIS! :)