Sunstone - figyelj a jelekre
Jehova tanui egy héttel késöbb újra visszajöttek, de csak köszönni akartak, mondták és én öszintén hálás voltam érte, hogy ezúttal nem akartak beszélgetésbe bonyolódni velem. Az egyikük azért még gyorsan megkérdezte, elolvastam-e a brossúrát, amit nálam hagytak és én öszintén megmondtam nekik, hogy nem. Igazából már a múlt héten is mondtam, hogy nem fogom elolvasni, de végül elfogadtam egyet, mert azt gondoltam, így gyorsabban szabadulok.
Miután elmentek, eszembe jutott egy délután úgy 15 évvel ezelött. Akkoriban már házasok voltunk, Mercike másfél éves volt. Mielött Mercike megszületett volna szorgalmasan eljártunk templomba és a fiatalok hittanóráira. Igazából maguk a hittanórák elég szárazak voltak és a legtöbb kérdésünkre nem kaptunk választ, de a jó az volt benne, hogy a kb 10-12 fiatal hittanóra után is együtt maradt és képesek voltunk órákon keresztül beszélgetni Istenröl és az élet számos mélyenszántó dolgairól. Volt, hogy kocsiba ültünk és elugrottunk Szentendrére, vagy felmentünk az egyik srácék telkére és tábortüzet gyújtottunk. Elöfördult az is, hogy beültünk egy salátabárba, és mivel Attila jól keresett megesett, hogy fizette a számlát. Ezek az alkalmak sokat jelentettek nekem, mert éreztem, hogy a Szent Lélek ott volt a beszélgetéseinkben és az öszinte, Isten felé történö tapogatózásainkban.
Maguk az egyházi gyülések nem nyújtották ugyanazt az érzést, de mivel azt gondoltam, hogy jó helyen vagyok, úgy tekintettem ezekre az alkalmakra, amiken át kell mennem ahhoz, hogy Isten tudja, én komolyan gondolom a dolgot. De a Szent Lélek sokkal inkább ott volt az otthoni, egyedül, szabadon és öszintén mondott imáimban és elmélkedéseimben. Néhány hónap alatt annyi személyes választ kaptam a kérdéseimre, hogy kezdtem érezni, hogyha szeretnék ugyanannak az egyháznak továbbra is a tagja maradni, akkor meg kell valahogy reformálnunk, hogy jobban hasonlítson arra, amit Jézus 2000 éve itt hagyott.
Pedig már egy teljes polc tele volt a könyveikkel a hálószobában. Voltak bennük igazságok, de a legfontosabb táplálék mégis a Bibliából magából jött. Az egyházban egy fiatal pap azt tanította nekünk, hogy a bibliai történetek csak jelképesek, én viszont hittem, hogy az utolsó szóig igazak.
Amikor az egyik ismerösünknél megláttam a Mormon könyvét a polcon és engedélyt kaptam, hogy beleolvassak, azonnal éreztem, hogy valamilyen különleges kincsre bukkantam. Ez a könyv nem használt cirkalmas szóvirágokat és szókapcsolatokat, amelyek olyan fennköltek, hogy már-már érthetetlenek, hanem egyszerüen szólt hozzám. Épp ott nyitottam ki, ahol Mormon elmagyarázza a fiának, miért nem helyes csecsemöket keresztelni, pedig Mercike akkor már rég meg volt keresztelve. De hogy miért is kereszteltük meg? Szokásból? Babonás félelemböl, mert valaki azt mondta, ha nincs rajta a keresztség, megverik szemmel? Mormon azonban elmagyarázta, miért ne. Elmagyarázta, mi a keresztelkedésnek a jelentése és az értelme és így az egész hirtelen világos lett. Elkezdtem a homályból kilépni a fényre.
Az a 15 évvel ezelötti kora tavaszi délután, amit az elején már említettem, akkor jött el, amikor már tudtam, hogy megtaláltam, amit mindig is kerestem. Az elsö gyülés után, amit meglátogattam, tudtam, hogy ez az igazság. Már korábban tudtam, hogy annak az egyháznak, amelyet Jézus a szolgálata idején megalapított, hogyan kellene kinéznie ma. És ez épp olyan volt! Prófétával és 12 apostollal és kinyilatkoztatással és papsággal, amelyet az emberek nem a ruhájukon viseltek, hanem kézrátétellel kapták.
Hirtelen a polcon lévö könyveim zavarni kezdtek és ezen az említett napon lepakoltam öket onnan és azzal a mozdulattal a szemétledobó felé indultam az elsö adaggal.
Anyu megállított, mivel soha nem volt szokásunk könyveket kidobni és azt kérdezte, miért dobom ki öket és hogy nem-e lehetne inkább helyette elajándékozni? Engem is zavart maga a gondolat, hogy könyveket dobok ki, de ha arra gondoltam, hogy inkább odaadom öket valakinek - nem érzödött helyesnek. Azok után, hogy én magam megtaláltam a legnagyobb kincset, amit földi ember megtalálhat, ajándékozzak meg valakit a kincs látszatával? Valami hamis csillogással? Csinos kis bizsuval? Hogyan tehetnék ilyet bármelyik felebarátommal jó szívvel?
Pedig az egyik könyv, amelyik távozott az életünkböl említette a mormonokat. Arra már nem emlékszem pontosan milyen összefüggésben, csak egy képre emlékszem, amelyen egy homokköbe vésett napszimbólum állt; a celesztiális dicsöség szimbóluma. Azt a képet sokáig néztem, mert volt benne valami különleges. Olyan volt, mintha már találkoztam volna vele valahol, de nem tudtam felidézni hol. Különös érzés fogott el mindig, amikor megláttam, de nem tudtam értelmezni, mi is volt valójában.
Ugyanilyen különös érzés fogott el a gyomrom táján a 80-as évek elején, amikor az akkor még videokazettákon belopott hollywoodi filmek kalózmásolatain a színészek amerikai angolt beszéltek. Én még abban az idöben voltam gyerek és fiatal, amikor nem volt Internet, az iskolában oroszt tanultunk és Apu mindig a németet szorgalmazta. Akkor még nem tanultam angolul, söt nem is ismertem olyan embert, aki tudott volna. Ma már cikinek számít, de annak a néhány popdalnak a szövegét, amit B Tóth Laci leadott a Petöfi rádióban, még fonetikusan írtam le, hallás alapján, valahogy így: "áj láv ju" és a forever young helyett "furávian" (Ez felér, ugye egy bikicsunájjal?)
Amikor ezekre a dolgokra gondolok, szinte látom magam elött ahogy odafent állok, épp le kéne jönnöm, meg kellene születnem, magamra kellene öltenem egy földi testet. Tele vagyok izgalommal, amikor körülnézek, látom a többiek bíztató tekintetét: "Meg tudod csinálni, csak figyelj a jelekre! Vissza fogsz tudni találni!"
Hallom, ahogy egy hang visszaszámol, hamarosan ugranom kell. Én meg görcsösen ismételgetem magamban: "figyelj a jelekre, sunstone, figyelj a jelekre... mi ez az alagút? Oá-oá-oááá!"
Miután elmentek, eszembe jutott egy délután úgy 15 évvel ezelött. Akkoriban már házasok voltunk, Mercike másfél éves volt. Mielött Mercike megszületett volna szorgalmasan eljártunk templomba és a fiatalok hittanóráira. Igazából maguk a hittanórák elég szárazak voltak és a legtöbb kérdésünkre nem kaptunk választ, de a jó az volt benne, hogy a kb 10-12 fiatal hittanóra után is együtt maradt és képesek voltunk órákon keresztül beszélgetni Istenröl és az élet számos mélyenszántó dolgairól. Volt, hogy kocsiba ültünk és elugrottunk Szentendrére, vagy felmentünk az egyik srácék telkére és tábortüzet gyújtottunk. Elöfördult az is, hogy beültünk egy salátabárba, és mivel Attila jól keresett megesett, hogy fizette a számlát. Ezek az alkalmak sokat jelentettek nekem, mert éreztem, hogy a Szent Lélek ott volt a beszélgetéseinkben és az öszinte, Isten felé történö tapogatózásainkban.
Maguk az egyházi gyülések nem nyújtották ugyanazt az érzést, de mivel azt gondoltam, hogy jó helyen vagyok, úgy tekintettem ezekre az alkalmakra, amiken át kell mennem ahhoz, hogy Isten tudja, én komolyan gondolom a dolgot. De a Szent Lélek sokkal inkább ott volt az otthoni, egyedül, szabadon és öszintén mondott imáimban és elmélkedéseimben. Néhány hónap alatt annyi személyes választ kaptam a kérdéseimre, hogy kezdtem érezni, hogyha szeretnék ugyanannak az egyháznak továbbra is a tagja maradni, akkor meg kell valahogy reformálnunk, hogy jobban hasonlítson arra, amit Jézus 2000 éve itt hagyott.
Pedig már egy teljes polc tele volt a könyveikkel a hálószobában. Voltak bennük igazságok, de a legfontosabb táplálék mégis a Bibliából magából jött. Az egyházban egy fiatal pap azt tanította nekünk, hogy a bibliai történetek csak jelképesek, én viszont hittem, hogy az utolsó szóig igazak.
Amikor az egyik ismerösünknél megláttam a Mormon könyvét a polcon és engedélyt kaptam, hogy beleolvassak, azonnal éreztem, hogy valamilyen különleges kincsre bukkantam. Ez a könyv nem használt cirkalmas szóvirágokat és szókapcsolatokat, amelyek olyan fennköltek, hogy már-már érthetetlenek, hanem egyszerüen szólt hozzám. Épp ott nyitottam ki, ahol Mormon elmagyarázza a fiának, miért nem helyes csecsemöket keresztelni, pedig Mercike akkor már rég meg volt keresztelve. De hogy miért is kereszteltük meg? Szokásból? Babonás félelemböl, mert valaki azt mondta, ha nincs rajta a keresztség, megverik szemmel? Mormon azonban elmagyarázta, miért ne. Elmagyarázta, mi a keresztelkedésnek a jelentése és az értelme és így az egész hirtelen világos lett. Elkezdtem a homályból kilépni a fényre.
Az a 15 évvel ezelötti kora tavaszi délután, amit az elején már említettem, akkor jött el, amikor már tudtam, hogy megtaláltam, amit mindig is kerestem. Az elsö gyülés után, amit meglátogattam, tudtam, hogy ez az igazság. Már korábban tudtam, hogy annak az egyháznak, amelyet Jézus a szolgálata idején megalapított, hogyan kellene kinéznie ma. És ez épp olyan volt! Prófétával és 12 apostollal és kinyilatkoztatással és papsággal, amelyet az emberek nem a ruhájukon viseltek, hanem kézrátétellel kapták.
Hirtelen a polcon lévö könyveim zavarni kezdtek és ezen az említett napon lepakoltam öket onnan és azzal a mozdulattal a szemétledobó felé indultam az elsö adaggal.
Anyu megállított, mivel soha nem volt szokásunk könyveket kidobni és azt kérdezte, miért dobom ki öket és hogy nem-e lehetne inkább helyette elajándékozni? Engem is zavart maga a gondolat, hogy könyveket dobok ki, de ha arra gondoltam, hogy inkább odaadom öket valakinek - nem érzödött helyesnek. Azok után, hogy én magam megtaláltam a legnagyobb kincset, amit földi ember megtalálhat, ajándékozzak meg valakit a kincs látszatával? Valami hamis csillogással? Csinos kis bizsuval? Hogyan tehetnék ilyet bármelyik felebarátommal jó szívvel?
Pedig az egyik könyv, amelyik távozott az életünkböl említette a mormonokat. Arra már nem emlékszem pontosan milyen összefüggésben, csak egy képre emlékszem, amelyen egy homokköbe vésett napszimbólum állt; a celesztiális dicsöség szimbóluma. Azt a képet sokáig néztem, mert volt benne valami különleges. Olyan volt, mintha már találkoztam volna vele valahol, de nem tudtam felidézni hol. Különös érzés fogott el mindig, amikor megláttam, de nem tudtam értelmezni, mi is volt valójában.
Ugyanilyen különös érzés fogott el a gyomrom táján a 80-as évek elején, amikor az akkor még videokazettákon belopott hollywoodi filmek kalózmásolatain a színészek amerikai angolt beszéltek. Én még abban az idöben voltam gyerek és fiatal, amikor nem volt Internet, az iskolában oroszt tanultunk és Apu mindig a németet szorgalmazta. Akkor még nem tanultam angolul, söt nem is ismertem olyan embert, aki tudott volna. Ma már cikinek számít, de annak a néhány popdalnak a szövegét, amit B Tóth Laci leadott a Petöfi rádióban, még fonetikusan írtam le, hallás alapján, valahogy így: "áj láv ju" és a forever young helyett "furávian" (Ez felér, ugye egy bikicsunájjal?)
Amikor ezekre a dolgokra gondolok, szinte látom magam elött ahogy odafent állok, épp le kéne jönnöm, meg kellene születnem, magamra kellene öltenem egy földi testet. Tele vagyok izgalommal, amikor körülnézek, látom a többiek bíztató tekintetét: "Meg tudod csinálni, csak figyelj a jelekre! Vissza fogsz tudni találni!"
Hallom, ahogy egy hang visszaszámol, hamarosan ugranom kell. Én meg görcsösen ismételgetem magamban: "figyelj a jelekre, sunstone, figyelj a jelekre... mi ez az alagút? Oá-oá-oááá!"
Szervusz,
VálaszTörlésSzeretettel meghívlak a blogomra:
www.azutolsoreformacioert.blogspot.com